Semmi rémálom, semmi szétszaggatott lepedő, csak egy nyugodt, álomtalan éjszaka. Korán ébredtem, talán azért, hogy Adam itt van, talán csak mert Edward egy nap múlva visszatér. Nem másztam ki az ágyamból, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehet ágynak nevezni, csak feküdtem a földön és összegeztem a gondolataimat. Josie, neked teljesen elment az eszed. Nem elég, hogy elhiszed ezt az egész vámpíros mesét, még ide is költözöl, és a tested olyan mérhetetlen átalakuláson megy át. Ez az egész olyan káprázatosan mesébe illő, hogy nem is lehet valós. Bármelyik pillanatban felébredhetsz, és rájössz majd, hogy ez az egész csak a zakkant elméd játéka volt veled. Miután megállapítottam magamban, hogy teljesen őrült vagyok, felkeltem, és bevettem magam a fürdőbe. Egyre sürgetőbb volt a számomra ez az egész. Látni akartam Carlislet. Anyám, ilyen nincs. Már függök tőlük, pedig ez volt, amit legjobban el akartam kerülni.  Pont úgy hiányzik a család többi férfi tagja, és nem biztos, hogy Edward sokkal jobban, mint a többi. Edward. Minden kiderül, amint visszajön, talán akkor a pillangók még hevesebb táncba kezdenek a gyomromban, és talán akkor minden kiderül. Miután emberi külsőt varázsoltam magamnak, megkerestem Adamet, aki már javában ügyködött a konyhában. Ezt kifejezetten meg fogom tudni szokni.

- Hellóka, édes. – mondta és egyenesen egy puszit nyomott a homlokomra. – Neked ma nem kell suliba menni?

- Nem, a doki azt mondta, pihennem kell. Pont ezért elviszlek a kórházba, és onnan elmegyünk kocsit venni.

- Hát ez nem valami pihenős program – mondta, és a kész reggelimet már egy tányérba halmozta. – Fehérje-és proteindús táplálék a fejlődésben lévő szervezetnek.

- Oké, elég lesz. Te is biztos ettől nőttél ekkorára – mondtam és közben megveregettem a vállát, amin csak úgy feszült a fekete póló. – Megjelensz a kórházban és a nővérkék megvesznek tőled – kezdtem el húzni.

- Egyél, ne foglalkozz velem – parancsolt rám, én meg még ha akartam, sem tudtam volna ellenállni. Tökéletes reggelit csinált nekem, pont úgy ahogy szerettem, pont úgy, ahogy régen.

Az utat a kórházig szótlanul tettük meg. Ő nem kérdezett semmit én meg feleslegesnek tartottam bármit is mondani. Vajon mit is mondhattam volna? Te, Adam figyelj, tudnod kell a főnöködről néhány dolgot. Zseniális orvos. 350 éves és vámpír, és az egész családja az, amúgy mást nem nagyon kell tudni róla, csak figyeld őt, sokat tanulhatsz majd tőle. Elég gázos lenne ezt elmondani neki, tuti hülyének nézne. Bár szerintem egyértelműen elmentek otthonról.

- Tényleg venned kell egy kevésbé feltűnő járgányt, bár ez itt mellettünk is szép példány – mondta, és az ujjával a mellettünk parkoló Mercedesre bökött.

- A főnök kocsija, mármint a te új főnöködé – mondtam neki, majd elindultam befelé. A kis város átka, hogy mindenki ismer mindenkit, és hogy semmi sem marad titokban. Mindenki minket bámult, mi voltunk a hét látványossága. Nem elég, hogy 17 éves fejjel egyedül lakom egy, a városlakók szerint elátkozott házban, most még egy újabb idegent is hozok az ő nyugodt kis városukba. Aki szemérmetlenül jól néz ki, és aki szemérmetlenül karolja át a derekam, és minden szembejövőre vigyorog, és mindenkit barátként üdvözöl.

- Hé, Adam, állj már le, egy héten belül úgy is ismersz majd mindenkit – korholtam a srácot.

- Nyugi, kislány, minden csoda 3 napig tart. Had élvezzem, hogy én vagyok a középpontban – mondta. Oké, ha neki ez akkora örömet okoz, bár biztosra vettem, hogy ott ahonnan jött, elepedt érte minden nő. És még csak meg sem kellett magát erőltetnie. Nem csoda, hiszen tökéletes teste volt, kifinomult érzékekkel, intelligenciával. Igazi szépfiú, magas, izmos, kékszemű, fekete fűhajú, és napbarnított bőrű. Ez volt az a két dolog, amiben különbözött az én vámpírjaimtól: a szeme és a bőre színe. Mégis mind a két jelenség megbabonázott, szinte fájt, ahogy a bőröm alá kúszott és elérte a szívem. Talán ez a baj velem. Túl könnyedén engedem magamhoz az embereket, de igazából még sosem érintette meg a szívemet senki. Sosem voltam igazán szerelmes, most meg úgy érzem, hogy túlcsordulnak a szívemben az érzelmek, és felrobbanok. Elég furcsa képet vághattam, ahogy beléptünk a halványkékre festett falak közé. Meghallottam Carlisle bársonyosan csilingelő hangját, és minden porcikám megremegett.

- Hello, Carlisle – mondtam, majd amilyen gyorsan csak lehetett, megfordultam a tengelyem körül, hogy minél gyorsabban láthassam a tökéletes arcát, a szálanként helyére igazított haját, és mindent, ami ő maga.

- Nos, ő lenne a mi új medikusunk? – kérdezte tőlem, és mindvégig Adam arcát fürkészte.

- Adam, ő Carlisle. – mutattam be őket egymásnak. Az első pillanatban egyértelművé vált a számomra, hogy jól el lesznek egymással.

- Akkor Adam! Gyere és körbevezetlek – azzal maga elé terelte a srácot, majd rám emelte a tekintetét. – Te meg menj szépen haza és pihend ki magad. Alice hamarosan meglátogat – tette hozzá, ezzel tudatta velem, hogy mindenképp menjek haza, és várjam a felügyeletemet.

- De nekem még van egy apró elintéznivalóm – mondtam hebegve, majd megláttam, milyen az mikor egy vámpír meggyőzően néz az emberre. Próbáltam lenyelni a gombócot a torkomban, de minden kósza próbálkozástól mégegyszer akkora lett.

- Mikorra jöjjek vissza Adamért?

- Majd én hazaviszem, te csak pihenj – mordult rám még egyszer Carlisle. Oké. Legyőzötten fordultam a kijárat felé, majd lassan a kocsimhoz ballagtam. Semmi kedvem nem volt hazamenni. Mit fogok csinálni egyedül abban az istenverte lyukban? Bevágódtam a Ferrariba és meg sem álltam egészen Port Angelesig. Remélem, ebben az alig 18000 lakosú porfészekben van egy valamire való autókereskedés. Végig a 101-esen haladtam, majd néhány métert megtettem a Lincoln sugárúton és meg is álltam egy hamisíthatatlan amerikai autókereskedés előtt. Chrysler és Dodge kereskedés. Oké, azt hiszem, ebből tudok majd választani. Kikászálódtam a zöld csodámból, majd határozott léptekkel indultam a bejárat felé. Ahogy beléptem az ajtón, az első pillanatban minden szempár rám szegeződött, de senki sem jött oda hozzám. Ezek szerint azt hiszik, hogy csak viccből kolbászolok az üzletben. Végigpásztáztam a mobil felhozatalt, majd rögtön kiszúrtam a számomra megfelelő kocsit.

- Az a kocsi 36 000 dollárba kerül – mondta gúnyosan az egyik fiatal csaj a pult mögül.

- Akkor, azt hiszem, kettőt viszek belőle – válaszoltam vissza és küldtem felé egy nesze-hülyeliba-féle mosolyt. Megkerültem a Dodge Challangert és mire újra a vezető oldali ajtóhoz léptem, szembe találtam magam egy öltönyöz férfival.

- Elnézést, kisasszony, segíthetek? – kérdezte. Az ő hangjában is kis gúnyt véltem felfedezni, de azért ő finomabban adta elő magát, mint a szőke a pult mögül.

- Jó napot. Egy decens, visszafogott, kevésbé feltűnő, hétköznapi városi kocsit keresek – mondtam el a számomra megfelelő autó paramétereit.

- Nos, akkor azt hiszem ez nem épp a legmegfelelőbb választás. De esetleg megmutathatom a legújabb Chrysler Sebring modellünket, az biztosan elnyeri majd kegyed tetszését – mondta a férfi, majd elindult a szalon másik végébe, én meg követtem

- Nos, ez lenne az. Persze más színben is választhat.

- Nem, ez a púder kék pont jó lesz – Tetszett, pont jó lesz arra, hogy suliba járjak vele.

- Akkor esetleg egy próbakör?

- Nem, arra semmi szükség. Viszont azért én azt a Challangert is elvinném, ha lehetséges. De abból az STR 8-as modellt szeretném, antracit-fekete kombinációval.

- Rendben – mondta a férfi és hamarosan ki is állította a nevemre a papírokat. Megegyeztünk, hogy elszállítják Forksba a két autót, mivel nekem nem volt lehetőségem egyszerre 3 kocsit vezetni. Mire is volt jó nekem ez a gyors-dögösautó mániám? Semmi másra, csak hogy megszabaduljak egy tetemes összegtől. Szám szerint 66000 dollártól. De legalább a lelkemnek jól esett, és a Challangert úgyis Adam vezeti majd. Hazafelé úton azon morfondíroztam, hogy vajon Adam nem sértődik-e vérig egy ilyen autó láttán. De elhessegettem magamtól a gondolatot, és csak örültem, hogy a gépparkom két újabb gyöngyszemmel bővült.

- Ha azonnal nem nyitod ki az ajtót, nem állok jót magamért – hallottam, ahogy Alice ezeket a gondolatokat küldi felém. Meg sem fordult a fejemben a lehetőség, hogy esetleg visszafelé is működhet a gondolatátvitel, mivel ezt még csak Edwarddal próbáltam. Vagyis jobban mondva nem is próbáltam, csak egyszerűen jött. Már nem volt hosszú az út hátra, ezért a gázba tapostam, és meg sem álltam hazáig. Alice tényleg ott állt az ajtómban, Jasper kíséretében. Az én marcona hősöm, és a kecses gazellám. Kiszálltam a kocsiból és már onnan integettem nekik. De valahogy nem voltam kibékülve a válasszal. Alice lesütött szemmel a lábait bámulta, Jasper viszont feltűnően, sőt már-már félelemkeltően engem bámult. Egy újabb gombóc, amit alig tudtam lenyelni.

- Hol voltál? – ugrott nekem Jasper, és a falnak lökött.

- Nyugi! – válaszoltam és lesöpörtem magamról az erős karokat.

- Aggódtunk! Carlisle mondta, hogy bent jártál nála, utána meg eltűntél előlem. Ígérd meg, hogy nem teszel ilyet többé – láttam Alice szemében, hogy mennyire megrémült. Oké, tényleg jobb lett volna, ha a kórházból egyenesen hazajövök, de mit kell ebből a kis Port Angeles-i útból ekkora balhát csinálni? A kezeimet néztem, ahol előbb még Jasper szorított. Most zöld folt éktelenkedett.

- Sajnálom – mondta Jasper.

- Nincs mit! Nézd – mutattam feléjük a karom. A zöld folt lassan sárgult, majd egyszerűen lilává vált, és végül nyomtalanul eltűnt. Kizártam az ajtót, majd beinvitáltam a vendégeket.

- Merre jártál? – kérdezte Alice

- Port Angelesben voltam és vettem magamnak két járgányt.

- Remélem kevésbé veszélyeset, mint a motor.

- Megnyugodhatsz, egy igazi megfontolt családi kocsit vettem, legalább olyan biztonságos, mint Edward Volvója. Bár a másik már nem annyira, de azzal Adamet szándékozom meglepni.

- Örülni fog neki – mondta Alice. Biztos voltam benne, hogy imádni fogja, vagyis már teljes meggyőződéssel hittem ezt. Én is imádnám ezt az új kocsit. Viszont nekem ott lesz az én dögös púderkék Sebringem. Pont olyan hétköznapi kocsi, pont olyan, amilyen életet élni szeretnék, vagy nem. Én nem akarok hétköznapi életet, én pörgést akarok, meg bulit, és kihívást és Edwardot. Carlislenak igaza volt, tényleg nem tudok ellenállni a vágynak. Edward, siess haza, hozzám, mondtam gondolatban és erősen koncentráltam, hogy a hangom megtalálja azt a személyt, aki oly fontos volt most a szívemnek.

- Josephine, hiányzol – jött a válasz, el sem tudom képzelni milyen távolról, hány ezer kilométerről, de hiányzom neki. Egy önelégült mosoly terpeszkedett szét az arcomon.

- Minek örülsz ennyire? – kérdezte Jasper, aki nem csak a vigyorom láttán jött rá a boldogságomra, ő érezte is, hogy boldog vagyok.

- Edwardnak meg nektek, hogy megismertelek benneteket – mondtam majd hirtelen felindultságból megöleltem az én két vámpíromat.

- Hmmm, Edward.

- Mi van vele? – kérdeztem Alicet

- Csak Rosalie szerint nem érdemled meg őt – mondta végül Jasper.

- És ő ezt a következtetés miből vonta le? Tuti Adammel van baja.

- Miért, talán nincs rá oka? – kérdezte szkeptikusan Jasper. Biztos megérezte a belőlem áradó szeretetet.

- Nincs, tudod milyen a testvéri szeretet. Én pont azt érzem Adam iránt, mint amit te Rosalie iránt, vagy amit Alice Emmett vagy Edward iránt. – magyaráztam neki. Ő csak egyetértően bólintott, majd így szólt

- És ő hogy viszonyul hozzád? – kérdezte, majd az ajtó felé emelte a tekintetét, pont, ahogy Alice is.

- Ez Carlisle kocsija – mondták egyszerre.

- Biztos Adamet hozza haza. Ma volt bent a kórházban. Most te is láthatod majd, hogy mi a helyzet Adammel – mind a hárman az érkezőket figyeltük. Adam és Carlisle egyszerre szálltak ki a kocsi két oldalán. Először Adam arcát fürkésztem, majd Jasperre függesztettem a tekintetem. Az ő gondolatai közt kutakodtam. Vajon mit érez most Adam? És vajon az ő gondolatait is ismerhetem majd? Még meg sem próbáltam olvasni az ő gondolatában.

- Sziasztok – mondtam nekik. – Milyen volt a mai nap?

- Azt hiszem, Adam szeretni fog nálunk

- Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen kis városban így pörög az élet.

- Akkor ezek szerint tetszik a hely? – kérdeztem repesve.

- Nanááá, persze, imádom. – mondta határozott vigyorral az arcán. Jasper megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy még mindig itt állnak mellettem.

- Ó bocsesz, ők itt Alice és Jasper Cullen.

- Cullen – ismételte meg Adam, miközben üdvözölte a mellettem állókat.

- Igen, ők az én örökbe fogadott gyermekeim – mondta Carlisle.

- Doki, még mi minden derül ki rólad – mondta Adam elképedve.

- Ha minden titkom felfedném előtted, akkor már nem is lenne annyira izgalmas a ránk váró munka – mondta gyermeki csillogással a szemében. – Gyerekek, mi most menjünk, Josienak pihennie kell. Holnap is átjön valaki megnézni, és elhozzák a leckét, nehogy lemaradj a suliban. Kiadós vacsora, utána pedig irány az ágy. Értve?

- Jézus, rosszabb vagy, mint Joseph. – mondtam, miközben úgy éreztem magam mintha ovis lennék.

- Figyelj rá, hogy rendesen étkezzen – mondta Adamnek, aki ezt a feladatot maradéktalanul teljesíteni fogja, sőt biztos vagyok benne, hogy halálra fog vele szekírozni.

- Épp a legjobbkor érkeztél. Mi is menni készültünk, de gyalog elég hosszú lett volna az út – mondta Alice cinkos mosollyal az arcán. Kikísértük a vendégeket, és amint elmentek, Adam a konyha felé vonszolt.

- Oké, tudom, hogy be akarsz vágódni az új főnöknél, de azért nem kell átesni a ló másik oldalára.

- Ne gúnyolódj velem. Én vagyok a…

- Persze, a nagyobb, okosabb, erősebb. – fejeztem be a mondatot.

- Pontosan. Amúgy látom, új barátokra leltél. Aranyosak, főleg a kiscsaj, nagyon látszik, rajta hogy a szívén viseli a sorsod. A srác viszont nagyon fura, olyan érdekes képet vágott mindvégig, mintha valami nagyon bűzlene, és inkább nem vesz levegőt. És valahonnan nagyon ismerős a képe, mintha láttam volna már korábban.

- Akármi megeshet – mondtam, mert más nem jutott eszembe. – Most viszont tépek aludni.

- Hey, na, azt már nem. Szépen leülsz, és eszel. Nem úszod meg.

- Olyan leszek melletted, mint egy malac.

- És az számít? Nekem akkor is a Kis Josie maradsz.