- Rohadt kutyák – morcogott Rosalie alig hallhatóan.

- Jaj, kérlek halkabban, még felébreszted – szólt rá Emmett – Meg amúgy is, te is jól tudod, hogy nem a mi farkasaink voltak, ez valami egész más volt.

- Oké, bocs, csak ki vagyok akadva - vágott vissza Rosalie, de vigyázott, hogy a szavai csak a vámpírfül számára legyenek hallhatóak.

Pont abban a szobában ébredtem, ahol az előbb. Az előbb még világos volt, és beszűrődött a nap, most meg koromsötét van odakint. Rosalie az ágyam melletti széken ült keresztbe rakott lábbal. Emmett az ágyam oldalának vetett háttal a földön ült, és egy vaskos könyvet tartogatott a kezében. Halk ajtónyitódást hallottam, Alice lépett be rajta.

- Mi van? – kérdezte Rose.

- Csak enni hoztam neki, mert már fent van – válaszolta Alice, Emmett felugrott a helyéről és elvette Alice-től a tálcát.

- Sziasztok – mondtam halkan. – Mennyit aludtam? Hol van Edward? Jól vagy? – kérdeztem.

- Én jól, viszont te nagyon kiütötted magad, és elég sokat aludtál. Edward elment megkeresni azt a valamit, hogy megölje.

- Elengedtétek egyedül? Elment az eszetek! – ültem fel az ágyon. Próbáltam felállni, de megszédültem. Rose kapott el és fektetett vissza az ágyba.

- Nem ment egyedül. Jasper vele van. Neked viszont pihenned kell, még gyenge vagy.

- Tudod, hogy az életemet köszönhetem neked. Jövök neked eggyel – mondta Emmett, ahogy elém rakta a kajával megpakolt tálcát.

- Szerintem kvittek vagyunk, szóval egy-egy – válaszoltam neki, és közben eltoltam magamtól a tálcát – Nem vagyok éhes – mondtam.

- Enned kell. Carlisle is azt mondta. Gyenge vagy, és szükséged van táplálékra. Mi nem tudunk neked úgy segíteni, ahogy te tetted Emmettel – mondta Alice, és ellentmondást nem tűrően elém nyomta a pálcát. Majd Rose és Emmett is az ágyamhoz léptek, és végig engem bámultak, míg meg nem ettem mindazt, amit Esme készített. Miután végeztem, ők is bejöttek a szobába. Rose és Alice mentek ki. Emmett nem tágított az ágyam mellől.

- Jól vagy? – kérdezte Carlisle, miközben az egyik kis asztalra pakolta az orvosi táskáját.

- Igen, már sokkal jobban.

- Emmett, kérlek, kimennél? – kérte Carlisle a fiút, aki az ágyam túloldalán álldogált.

- Miért? – kérdezett vissza Emmett kissé emelt hangon.

- Mert szeretném megvizsgálni Josephine-t, és szerintem Edward nem örülne neki, ha te bent maradnál – mondta el indokát Carlisle. Emmett erre nem válaszolt, csak lomha léptekkel az ajtó felé indult, majd becsukta maga után azt, de nem hallottam a továbbra is távolodó lépteit. Az ajtón kívül maradt, de nem moccant. Fojtott hangú beszélgetés szófoszlányait hallottam. Alice hangját ismertem fel elsőre.

- Hamarosan visszatérnek. De nem jártak sikerrel, jobb, ha Edwardot hagyjuk úgy, ahogy van. Ki van akadva, és Jasper is nagyon fáradt – magyarázta Alice.

- De olyan lelkiállapotban nem mehet Josie közelébe, megint elájulna – állapította meg Rosalie.

- Ezt ő is pontosan tudja – mondta Alice.

- De nagyon fognak szenvedni mind a ketten, amint Jasper jobban lesz, máris láthatják egymást – mondta Emmett. Többet nem hallottam, mert Carlisle hideg karja visszarántott a koncentrációmból. Szóval Edward nem jön hozzám, míg Jasper nem jön rendbe. Vajon mitől jön majd rendbe? Az én vérem segítene neki, csak én lennék tőle padlón megint, gondoltam magamban

- Azt felejtsd el, semmi esetre sem teheted ezt – mondta valaki. Én és Carlisle is Esmére néztünk.

- Te nem hallottad, mit mondott? – kérdezte Carlilse-tól és felém mutatott.

- De én nem mondtam semmit, én… én csak gondoltam. Arra hogy Jaspernek mellettem kell lennie, hogy láthassam Edwardot, hogy lenyugtassa a lelkét. De Jasper kimerült és talán az én vérem segítene neki – hadartam el gyorsan

- Igen, pontosan ezt mondta az előbb is – Esme értetlenkedett azon, hogy Carlisle ezt miért nem hallotta.

- Én nem hallottam semmit. Drágám, mindannyian ki vagyunk merülve, vadásznunk kell. Felváltva megyünk majd, hogy mindig legyen itthon valaki Josephine mellett. Először te mész Edwarddal és Jasperrel. Majd Alice, Rose és én megyünk. Emmettnek még nincs szüksége a táplálékra, hála Josienak – mondta Carlisle és Esme csak bólintott. Az ágyam szélére ült és a hajamat simogatta. Majd hirtelen felállt, kiment a fürdőbe, és azzal a gyorsasággal tért is vissza egy fésűvel a kezében.

- Szabad? – kérdezte, miközben visszaült mellém.

- Persze – mondtam hálásan, mivel tudtam, hogy már csupa csimbók a hajam, és ha így marad akkor nem lesz más, mint hogy le kell vágatni, azt viszont nem akartam. Esme óvatosan fésülni kezdett. Azt sem vettem észre, hogy Carlisle mikor ment ki a szobából.

- Nagyon ki van merülve. Kerülni kell a veszekedéseket és az érzelmi kitöréseket. Most nagyon érzékenyek az antennái az ilyenre, bármilyen kicsi kis változás újabb eszméletvesztéssel járna nála.

- Farkasok – mondta Rose és vett egy mély lélegzetet. - Vagyis csak egy, azt hiszem, az a Black fiú. Biztos Josie miatt jön.

- Beszélek vele. Míg nem tudjuk, mit akar, addig jobb, ha Josie nem is tud róla – mondta Carlisle, és a bejárati ajtóhoz ment, megelőzve, hogy Jacob csengessen. – Gyere be – invitálta beljebb a fiút.

- Elnézést, hogy csak így bejelentés nélkül, de Josieval szeretnék beszélni.

- Semmi gond, és be kell valljam, örülök is neked. Jó hogy itt vagy – mondta Carlisle, és a dolgozószobája felé terelgette a fiút. Jacob és Rose tekintete összeakadt, és szikrákat szórt.

- Nyugi, nem az ő hibája – Emmett próbálta csitítani Rosaliet, de nem nagy sikerrel.

- Menjünk – azzal sarkon fordult, és a ház másik csücskébe ment Emmettel. Alice visszament Josiehoz és Esméhez. A nő befonta a lány haját, így nem lesz gond, míg az ágyhoz van kötve.

- Azt hiszem, hogy az egyezség, amit a dédapáddal kötöttünk, most még szorosabb köteléket hoz létre köztünk. Bár ez az egész nem kötelez benneteket semmire, de tudnod kell, hogy nagyra becsülném a törzsed segítségét – kezdte a mondókáját Carlisle. – Egy különös lény tanyázik Forksban, ami nem csak az emberekre veszélyes, hanem a mi és a ti fajtátokra is. Tegnap éjjel megölt egy lányt a városból, és attól tartok, nem is ez volt az első alkalom, és ha nem fogunk össze, akkor még több áldozat is lehet, és ne adj isten, akár még több szörnyeteg is.

- Szörnyeteg – ismételte Jacob

- Igen, egy fura pokoli teremtmény, azt hittem, hogy a fajtánk már kiirtotta, de ezek szerint tévedtem. Egy farkas. Nem, nem olyan, mint ti – rázta meg a fejét, ahogy látta, hogy Jacob szólásra nyitja a száját. – Ő egy vérfarkas. Nem alakváltó. Ő nem tudja befolyásolni az átváltozást, nála ez kényszer, a telihold hatása – magyarázta Carlisle. Jacob meg csak megsemmisülten nézett maga elé.

- Én akkor sem dönthetek, ezt a tanáccsal is meg kell beszélni. Csak annyit tehetek, hogy szólok az érdeketekben, és hogy a mi számunkra is pont annyira fontos az ügy megoldása, mint a ti számotokra.

- Köszönöm, ifjú barátom, a te bölcsességed vetekszik a dédapádéval. Egyszer nagyszerű vezetője leszel a törzsednek – mondta Carlisle, és a kezét nyújtotta Jacob fel, ő pedig viszonozta a gesztust.

- De azért szeretném látni Hemakshi-t.

- Elhiszem, hogy aggódsz érte. Most pihen, de amint jobban lesz, megmondom, hogy kerested, és téged is értesítelek.

- Ragaszkodom hozzá – erősködött Jacob.

- Jacob, kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetet még ennél is jobban. Tudom, hogy neked legalább annyira fontos Josie sorsa, mint nekünk. De hidd el, jó kezekben van és vigyázunk rá. Most viszont a legfontosabb, hogy elkapjuk azt a valakit, aki olyan veszélyes a számunkra. És ne feledd el az első találkozásotokat, akkor is nagyon zaklatott lett.

Jacob nem szólt semmit, csak felállt és megadóan távozott a szobából. Az ajtóban még visszafordult.

- A tanács ma este megbeszéli, hogy miképp a továbbiakban, és értesítenek a döntésükről. Ha megszületett a tanács véleménye, visszajövök, és tudatom veled. A viszontlátásra, és nem kell kikísérnetek – mondtam, majd az ajtón át távozott.

- Ennek meg mi baja? - kérdezte Rosalie.

- Josiet akarta volna látni, de megbeszéltük a dolgot, és a közös problémánkat is. Azt a valakit az erdőben.

- Megjöttek – jött le a lépcsőn Alice, és abban a pillanatban kinyílt az ajtó és belépett rajta a két Cullen. Edward majd felrobbant a dühtől. Jasper viszont teljesen kifacsart volt, nyúzott és fáradt. Kikészítette Edward érzelmi állapota.

- Nem tudtuk elkapni – kezdte Edward.

- Egy ideig követtük a nyomát az erdőben, de aztán egyszerűen mintha kettényílt volna alatta a föld, és eltűnt, nyoma veszett – folytatta Jasper. – Attól tartok meg kell várnunk a következő holdtöltét ahhoz, hogy a nyomára bukkanhassunk. Utána viszont nehéz dolgunk lesz. Előbb el kell kapnunk, utána pedig végezni vele. Hatalmas erőre lesz szükségünk, mindannyiunkéra.

- Hogy van? – kérdezte Edward, és a tekintetét az emelet felé fordította.

- Jól, még kicsit levert. Emmett van vele, nem is tágít mellőle. Pihenésre van szüksége, és nyugalomra.

- Tudom, pontosan tudom, hogy nem mehetek fel hozzá, és nem ölelhetem magamhoz. Jaspert is kikészítem, akkor Josie bele is halhatna. Mondjátok meg neki, hogy szeretem, de mindez az ő érdeke.

- Ezzel ő is pont annyira tisztában van – súgta Alice, majd a kezét nyújtotta Jasper felé, és mind a ketten Josie szobájába mentek

- Sziasztok – mondtam. Jasper tényleg ki volt készülve. Fáradt volt, a karikák a szeme alatt még látványosabbak, még sötétebbek voltak, mint egy sima hétköznap.

- Hogy vagy? – kérdezte, és leült az ágyam szélére.

- Én jobban, te viszont ramatyul festesz. Ez is miattam van.

- Ugyan, Josephine, ne hibáztasd magad. Pihenj, és ha nem zavar, itt maradok melletted. Megnyugtat.

- Engem nem zavar, pihenj csak. Viszont nem leszek jó társaság, álmos vagyok – mondtam.

- Pihenj csak, az álmok majd meghozzák a megnyugvást – az utolsó szavakat már alig hallottam, a szemhéjam elnehezül, és mély álomba zuhantam. Jasper átült a székre, ahol Rose ült, míg aludtam. Alice is kiment a szobából és mi csak ketten maradtunk. Fél óra elteltével kinyílt az ajtó, Edward volt a küszöbön kívül. Nem lépett be.

- Szerintem nyugodtan bejöhetsz, mélyen alszik. Most nem fogod bántani – mondta Jasper. Edward óvatosan belépett a szobába, a lába szinte alig érintette a padlót. Zajtalanul közeledett az ágyhoz.

- Csillapodj – suttogta Jasper. Edward érezte a szó hatását, és azt, hogy a lelke, már ami még megmaradt neki, lenyugszik.

- Olyan békésen alszik, és olyan gyönyörű.

- Igen, az, és nagyon szeret téged. Mindennél jobban. Az életét adná érted.

- Mondd meg, mi értelme lenne a létezésnek, ha őt elveszíteném?

- Edward, mindent meg kell tenned azért, hogy működjön. Őt az is elpusztítaná, ha nem maradnál vele, mondván hogy az ő érdeke. Küzdeni kell, és én mindenben melletted, mellettetek állok, és az egész család is. Fontos, hogy boldog légy. Már Rosalie is megbékélt.

- Ő is csak azért, mert megmentette Emmettet.

- Számít, hogy miért?

- Nekem igen. Ti nem ismeritek őt, ti nem azért szeretitek, amiért én. Hanem azért, mert én szeretem, és akkor ezt a kötelességeteknek érzitek – mondta Edward, közben lágyan simogatta az alvó lány arcát.

- Rengeteg időnk lesz, hogy megismerjük, és megszeressük őt azért, amilyen. De szerintem ezt a szeretetet is tiszteletbe kell tartanod. Gondolj bele. Ő egy ember, a táplálékunk. Mégis itt van, és mi szeretjük. Nem számít az ok, csak az érzés. Új és megfoghatatlan, mégis boldogsággal tölt el.

Mind a ketten szótlanul figyelték a lányt, megnyugtatta őket az egyenletes szuszogása. Hosszú órákat ültek az ágy mellett. Edward végig fogta a kezem, és még abban a mély álomban is éreztem, ahogy a szerelem sugárzik belőle, és hogy minden más érzést, kételyt, gyűlöletet túlnő. Még ebben az álomtalan, nyugtató lebegésben is csak azt éreztem, hogy engem szeret, hogy egyszer együtt leszünk boldogok. És hogy én azért születtem, hogy őt boldoggá tegyem. Hogy visszaadjam neki a lelkét, és ő azért született hogy engem boldoggá tegyen, hogy megtörje az átkot.

A nap melegére ébredtem, ahogy az arcom cirógatja. A szoba üres volt. Sem Edward nem volt sehol, sem Jasper. Alice libbent be a szobába egy újabb megpakolt tálca étellel.

- Jó reggelt, drága – mondta, majd az asztalra rakta a tálcát.

- Szia. Segítenél? – kértem, hogy segítsen felállni.

- Szükséges ez? – kérdezett vissza, miközben finoman a hónom alá nyúlt, hogy biztosan tartson, és így segítsen felállni.

- Szeretnék fogat mosni, úgy még jobb íze van az ételnek. Ezt most ki ügyeskedte?

- Rosalie és Emmett. Esme ma nincs idehaza. Elment Jasperrel és Edwarddal vadászni – én ezt pontosan tudom, de nem mondtam el Alice-nak, hogy hallgatóztam.

- Szóval Rose – mondtam mosolyogva.

- Igen, ő nagyon hálás neked, csak nem tudja, hogy kimutatni.

Lassan indultunk a fürdő felé.

 – Kellek? – kérdezte.

- Nem, okés leszek. Meg amúgy is, ha valami baj lenne, te előbb rájönnél, mint én.

- Ez igaz – Alice visszament a szobába, de nem csukta be maga után az ajtót. Én megmosakodtam, és a fogamat is megsikáltam, ettől újult erőre kaptam, és már segítség nélkül mentem vissza a szobába. Alice épp a párnámat igazgatta.

- Szeretnék az asztalnál kajálni – mondtam.

- Oké, de akkor vegyél fel egy pongyolát – mire ezt kimondta, már elő is rántott egyet a szekrényből. Akkor vettem észre, hogy ami rajtam van, a Seattleben vásárolt darabok egyike. A szekrényben meg egy csomó holmi az enyém. Ezek szerint valaki volt nálam és elhozott néhány cuccomat.

- Igen, ha nem haragszol, én voltam nálatok, és pár ruhádat elhoztam.

- Adam nem keresett?

- Adam nem volt otthon, sőt Carlisle sem látta a kórházban. Biztos Ashley miatt van kiakadva.

- Haza kellene mennem hozzá. Mst egy barátra van szüksége, és Mikenak, meg Lucynak is – kaptam észbe. Semmit sem tudok az emberi barátaimról. Biztos megviseli őket a dolog.

- Edward ezért meg fog ölni – mondta Alice, majd előszedett pár ruhát, míg én ettem. Miután végeztem, felöltöztem. – De csak akkor mehetsz haza, ha én is megyek, és ha visszajössz.

- Rendben – bólintottam rá.