Valamikor 10 óra után értünk Zürichbe, de ott nem tudtuk, hogy Fabianhoz vagy Jane-hez menjünk, ezért felhívtam a lányt.

- Ada! Drága barátnőm! Ezer éve nem beszéltem veled!- szólt bele a telefonba.

- Igen, tudom. Ezért terveztük Sebastiannal, hogy meglátogatunk titeket és beszélünk végre. Csak úgy nehéz, hogy nem tudjuk, merre vagytok.

- Nálam vagyunk. De siessetek! Várunk titeket!- mondta, majd le is tette. 5 perc múlva már meg is álltunk a ház előtt. Alig szálltunk ki a kocsiból, Jane rohant felénk.

- Srácok!- ugrott a nyakunkba és percekig ölelgetett. Utána Fabian is megölelt, meg kezet fogott Sebbel és bementünk. – Cuki a pulcsid! Jól takar- jegyezte meg a lány, amikor leültünk a nappaliban.

- Tökéletes a cél érdekében- simogattam meg a hasam. Már a 4. hónapban voltam és amilyen mázlink volt, versenyhétvégére voltam kiírva.

- És fiú vagy lány?- kérdezte unokaöcsém.

- Még nem tudjuk, de névötletek már vannak- mosolygott Sebi sejtelmesen. – Viszont van itt valami, amit meg kellene beszélnünk, mert nem szeretnénk, ha bárki megsértődne.

- Mi nem vagyunk az a sértődős fajta- mondta barátnőm.

- Kimit és Anabellt kértük meg, hogy legyenek a keresztszülők- mondtam ki egy sóhaj után. – Ez nem azt jelenti, hogy nem számítunk rátok, mint nagynénire és nagybácsira. Csak velünk voltunk mostanában a legtöbbet.

- Nem kell magyarázkodni. Mi mindig mellettetek leszünk és segítünk, ha kell- mosolygott Fabi.

- Majd a következőnél. Vagy a harmadiknál- mosolygott Jane. Utána elrángatott fel, a szobájába, hogy beszélgessünk négyszemközt. Elmeséltem neki az egész Kimi-Anabell sztorit azután, hogy megvolt a baleset, utána pedig ő mesélt az apám haláláról. Azt mondta, hogy akkor kapott szívrohamot, mikor anyával rajtam veszekedtek, mert anya vissza akarta kapni a lányát. A temetésen persze ott volt az összes nagyképű „barát”, de anya csak az igazi rokonok részvétét fogadta. Elhatároztam, hogy majd beszélek vele és megpróbálom rendezni a viszonyunkat. Mikor ezt ecseteltem a lánynak, a fiúk kopogtak.

- Ebédidő van. Nem vagytok éhesek?- kérdezte kedvesem.

- Most hogy mondod…- néztem rá vigyorogva. Fogtuk magunkat és elmentünk az egyik legjobb étterembe ebédelni. Már ebédnél észre lehetett venni, hogy terhes vagyok, mert többet ettem, mint általában. De ez nem zavarta a többieket, sőt, még ajánlgatták is nekem a jobbnál jobb falatokat. Bár mindent már én sem bírtam megenni. Délután pedig elmentünk sétálni és betértünk az egyik bevásárlóközpontba, ahol megláttam egy bababoltot.

- Oda menjünk be!- előzött meg férjem. Mind a négyen bementünk és sokáig nézelődtünk a dolgok között, de nem vettünk semmit. Még volt rá elég időnk. És azt sem tudtuk, hogy fiú vagy lány. A vásárolgatás után (mert a ruhaboltokban már nem kíméltük a pénztárcánkat) elmentünk vacsizni egy pizzériába és végül hazafelé indultunk. A kocsiban beszélgettünk.

- Azt hiszem, hogy holnap át kellene menni anyához- mondtam hirtelen.

- Tudod, hogy nem fogom megtiltani neked- pillantott rám.

- Szeretném, ha velem jönnél- mondtam halkan.

- Nem vagyok biztos benne, hogy ez egy jó ötlet- fordult le a kisvárosunkhoz vezető útra.

- Anya vissza akart kapni engem. És szembeszállt apával. Te pedig hozzám tartozol. Szeretném, hogy megismerd őt és ő is megismerjen téged- magyaráztam. – Nem olyan gonosz. Csak az apám miatt volt olyan.

- Adok neki egy esélyt. De csak azért, mert neked nem tudok nemet mondani- felelte némi hallgatás után. Boldogan szálltam ki a kocsiból, hogy ennyire rendes férjem van. Szerencsésnek éreztem magam, hogy hozzám tartozott. Az este hátralévő részében az ágyban pihentünk és megnéztünk valami vígjátékot a tévében. Reggel én ébredtem korábban. Lementem a földszintre, behoztam az újságolt és egy bögre tea mellett kezdtem olvasni. Az egyik hátsóbb oldalon találtam a következő főcímet: „Sebastian Vettel apa lesz???” Majd jött a rövid, néhány soros cikkecske: „Tegnap délután a Forma-1-es pilótát, Sebastian Vettelt és feleségét Zürich egyik bevásárlóközpontjában kapta lencsevégre fotósunk. A párocska 2 barátjával vásárolgatott és betértek egy bababoltba is, ahol sokat időztek. Az egyik ruhabolt eladója (ahol vásároltak) elmondta, hogy a fiatal pilótafeleségen van némi súlyfelesleg, pedig mindenki tudja, modelkedik. Vajon meddig lesz titok a dolog? Vagy csak figyelemelterelés volt? Hamarosan kiderítjük…”

- Mit olvasol?- hallottam meg Seb kissé még álmos hangját.

- Csak az első hírt a terhességemről- tettem le az újságot, miután megnéztem a rólunk ott lévő képet. Megállapítottam, hogy nem látszik a hasam, sem a felszedett 3 kilóm.

- Eszedbe se jusson, hogy kövér vagy, világos? Nagyon csinos vagy és nekem mindig az leszel- ölelt át egyből és adott egy puszit az arcomra.

- Nem jut eszembe, mert a babánknak mindent meg fogok adni és nem érdekel, hogyha akkora leszek, mint egy bálna- álltam fel mosolyogva a székről és elindultam a hűtő felé.

- Ez a beszéd- vette a kezébe a lapot Seb. Megreggeliztünk, összeszedtük magunkat és elindultunk haza, a szülői házba.