December 24-e, Szent este van. 2 hónapja ért véget Kimi és Jenni versenyzői karrierje - amit mind a ketten bajnokként tehettek meg - de ettől függetlenül hobbiból visszajárnak a pályára, természetes, hogy nem tudnak lemondani szenvedélyükről. Az életük egy hétköznapi páréhoz hasonlítható, akik sülve-főve együtt vannak, és mindent megosztanak egymással. Ugyan lassan 10 éve vannak együtt, de ugyanannyira szerelmesek, mind a megismerkedésük elején, és ez valószínűleg a ritka találkozásoknak volt köszönhető, nem égett ki a tűz.

A kanapén ültek, és a kint hulló havat nézték, félhomályban, amit csupán a kandallóban lobogó tűz fénye adott. A sarokban ott állt a hatalmas Karácsonyfa, és alatta nem túl sok, de annál értékesebb ajándékkal.

- Nem ajándékozunk? - kérdezte izgatottan Kimi.

- De, menj, én is megyek mindjárt. - mosolygott Jenni kedvesen.

Kimi kezébe vette az egyetlen neki szánt, picike meglepetéscsomagot, és nézegetni kezdte.

- Mi van benne?

- Nem tudom, bontsd ki. - válaszolta kedvese nevetve.

Kimi izgatottan kicsomagolt, és amikor meglátta a benne lapuló ajándékot:

- Ez… ez… komoly? - dadogta.

- Teljesen. - erősített meg férjét kuncogva Jenni.

- Oh, te jó ég… Köszönöm. Szeretlek. - ült vissza Kimi totál ledöbbenve, de boldogan. Megcsókolta szerelmét, és az ölébe ültette. - Ez életem legszebb ajándéka.

- És mi lesz az enyéimmel?

- Azok ráérnek. - mosolygott Kimi, és elfeküdtek a kanapén. - És ez egész biztos?

- Mi? Hogy kisbabánk lesz? Igen. Ugyan csak holnapra kaptam időpontot Riittától, de 100%.

- Elkísérlek. - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Kimi.

- Azt menten gondoltam. - mosolyogtak.

- De utána anyukádékhoz van meghívva az egész család.

- Tudom, reggelre kell mennünk.

- Úr Isten, de olyan hihetetlen… eddig csak álmodoztunk, hogy egyszer szülők leszünk, de most, hogy tényleg… most meg felfoghatatlan. - majd egy pár perc csend telepedett közéjük, amíg mind a kettőjükben tudatosult, hogy milyen csoda történt velük. - De akkor egy csomó minden megváltozik. Ki kell alakítani a gyerekszobát, nagyobb autót, babacuccokat kell vennünk. - zsongott be teljesen Kimi.

- Szívem, nyugalom, van még minimum 8 hónapunk. - nevetett hangosan Jenni férje izgatottságán, de egyben örült is neki, hogy ennyire várja a kis jövevényt. Mondjuk az ellenkezőjéről a tervezgetés alatt sem volt kétsége. Látta, hogy sugárzik róla a boldogság, mikor unokaöccseivel játszik.

- Annyira szeretlek titeket. - simogatta Kimi Jenni hasát. Talán jöttek rá igazán, hogy ez hiányzott az életükből, és egy percre nem bánták meg, hogy felhagytak a szenvedélyükkel, mert itt egy újabb.

Más nap reggelt 8-kor már a magánrendelő várótermében ültek, és izgatottan, de ezzel együtt félve várták a sorukat. Mégis csak ez az első vizsgálat, mi van, ha csak egy vaklárma volt? De nem, az nem lehet, Jenninek egy ideje már „nem jött meg”, reggelente is rosszul érzi magát, ugyan nem vészesen, de émelyeg, és megcsinált 2 terhességi tesztet is, amiből mind a kettő pozitív lett.

- Jenni Dahlman. - szólt ki a nővér.

- Nyugi, kicsim, minden rendben lesz. - fogta meg Jenni kezét Kimi.

- Jenni, sziasztok. - üdvözölte őket a doktornő, aki nem mellesleg, Jenni egyik barátnője, akit még általános iskolában ismert meg, és mióta nőgyógyásznak állt, azóta jár hozzá.

- Szia. Had mutassam be a férjem, Kimi Räikkönen. Riitta Kultanen.

- Hello. - fogtak kezet. - És miben segíthetek?

- Igazából az a helyzet, vagyis csak reméljük, hogy kisbabánk lesz, és erre szeretnénk megerősítést kapni.

- Értem. Akkor öltözz át, és meglátjuk mi a helyzet.

Jenni hamar átkapta ruháit egy vizsgálói hálóingre, majd kezdetét is vette a vizsgálat, ami nem tartott sokáig, a párnak viszont egy örökké valóságnak tűnt. Kimi végig felesége kezét fogta, és majdnem olyan falfehér is volt, mint ő, egészen addig, amíg a doki nem közölte:

- Igen, jól gondoltátok, ő bizony egy kis csöppség. - közölte a jó hírt. - Gratulálok. Még nézünk egy ultrahangot, és kész is vagyunk. Nézzétek, ott van. - mutatott egy pici sötét foltra a kivetítőn.

- De picike. - csodálkozott a boldog apuka könnybe lábadt szemmel.

- Kaphatunk egy képet? - kérdezte Jenni meghatódottan, mikor már szóhoz tudott jutni.

- Természetesen.

- És mikorra várható? - kérdezte Riittát asztalánál az anyuka már visszaöltözve.

- Szeptember 4-ére. Addig is semmi idegeskedés, megterhelő munka. A mozgást, azt viszont ajánlom, napi séta az jót tesz, és a kismama tortát is mindig javaslom, de egyébként, ami jól esik, és a vonalaidra sem kell figyelni. Amíg a mama jól érzi magát, addig a baba is. Írok beutalót laborra, és 2 hetente kéne ultrahangra járni. És bármi kérdésetek van, én is itt vagyok.

- Köszönjük szépen.

- Nincs mit. Sziasztok.

- Szia. - köszönt el a pár is. - El sem hiszem!! - kapta fel Jennit Kimi.

- Hé, na, tegyél le, Kimi!!

- Upsz, bocsi. - mosolygott ellenállhatatlanul.

- Semmi baj. - nevetett Jenni is. - Mit fognak anyuék szólni! - gondolkodott el Jenni.

- Ki fognak ugrani a bőrükből. Ma mondjuk el nekik?

- Ha már ott vagyok, miért ne?

Közben leértek az autóhoz, és Piikkiö felé vették az irányt, Jenni szüleihez.

- Kimi.

- Tessék?

- Ha járnék kismama tornára, eljönnél velem?

- Ha szeretnéd, akkor igen.

- Szeretném, de biztos, hogy akarsz jönni? Nem akarom rád erőltetni.

-  Kicsim, - fordult Jenni felé egy piros lámpánál Kimi. - megbeszéltük, hogy mindent együtt csinálunk, nem? Én leírhatatlanul vágyom erre a manóra, és nagyon boldog vagyok, hogy sikerült, és végre apa lehetek, és pont ezért vállaltunk most babát, hogy legyen rá időnk…

- Nem kéne ezt otthon megbeszélnünk? Elvégre már zöld a lámpa, és az egész sort feltartjuk. - utalt Jenni az eszeveszett dudaszóra.

- Ki tudnak kerülni, mert ezt akkor is elmondom. Ismersz már, ha valamit nem akarok, akkor nem csinálom, tudod jól. És mielőtt megkérdeznéd, - nézett kedvesen. - bent szeretnék lenni, mikor kibújik a pici, és miden vizsgálatnál ott leszek. Ha már neked jut a terhesség fájdalmas és megterhelő része, akkor legalább lélekben had támogassalak, rendben? És ha kigömbölyödsz, akkor is ugyanannyira szép leszel… ha nem még jobban. Megígéred, hogy többé nem rágódsz ilyen és ehhez hasonló dolgokon?

- Igen.

- Mehetünk?

- Mehetünk. És ne haragudj. - mondta bűnbánóan Jen.

- Miért haragudnék?

- Hogy ilyet feltételeztem rólad, hogy csak kényszerből lennél ott.

- Semmi baj, majd betudom a hormonoknak. - viccelődött Kimi, majd feleségére mosolygott.

- Gonosz vagy. - fintorgott Jenni.

- De azért szeretsz, ugye? - nézett kiskutya szemekkel Kimi.

- Egy ilyen bolondot hogy lehet nem szeretni?

- Na azért. Mert én is nagyon szeretlek téged. - majd folytatják útjukat céljuk felé.

- Itt vannak!!! - futott elébük két 9 év körüli kisfiú, mikor beléptek Jenni szülei házába.

- Sziasztok. - kapta fel az egyiket, majd a másikat Kimi. - És mit hozott a Jézuska?

- Gyere, megmutatjuk.

- Mindjárt megyünk, csak előbb levetkőzünk, addig menjetek előre. - indította útjára őket Kimi, majd egymásra pillantottak Jennivel, és mind a ketten tudták, mire gondol a másik: nem sokára nekik is hasonló örömben lesz részük.

- Sziasztok. - jött ki Jenni anyukája, Liisa is a gyerekek felfordulására.

- Szia, anyu.

- Csókolom.

- Gyertek beljebb! Hogy vagytok.

- Jobban nem is lehetnénk. - válaszolta Jen, majd Kimivel egymásra mosolyogtak, aki átkarolta feleségét, és így léptek be a nappaliba, ahol az egész család jelen volt. Mikor mindenki üdvözölte az újonnan érkezetteket, Liisa áttessékelte a vendégeket az étkezőbe. Mikor mindenki jól lakott, akkor látta elérkezettnek az időt Jenni, hogy bejelentsék az unoka érkezését.

- Most, hogy mindenki jelen van, ami ugye ritkán adódik meg, szeretnénk mondani valamit. - megfogta Kimi kezét, rámosolygott, majd folytatta. - Szeptember elején kisbabánk fog születni.

- Kicsim, gratulálok. - hatódott meg Jenni mamája, majd megölelte lányát, és így tett mindenki. Ebéd után a nappaliban Kimi unokaöccseivel játszott a földön, közben Jenni papájával, Hannuval, bátyjával, Kalléval, Mattival és Ramival beszélgetett, a lányok pedig az étkezőben tervezgették a kis csöppség érkezését.

- Juj, mutatnom kell nektek valamit! - kezdett el kotorászni Jenni a táskájában. - Itt is van. - adta körbe a képet Jenni.

- De picike. - nézte elmélyülten Kristiina a képet.

- Kimi is pont ezt mondta. - kuncogott Jenni.

- Nagyon örültök neki, mi? - kérdezte kedvesen Paula.

- Igen, nagyon. Kimi odáig van az örömtől.

- Akkor ez családi vonás. Ramit se lehetett lelőni az első perctől kezdve. De, ha bármi segítség kell, vagy kérdésed lenne, én itt vagyok.

- Köszönöm.

- És hol fogjátok felnevelni? Svájcban vagy itthon? - kérdezte Liisa.

- Ezen még nem gondolkoztunk el, de legjobb lenne itthon. Ugyan Svájc csendesebb hely, de mégis csak finnek vagyunk, és Porkkalában kéne élnünk. Remélem, Kimi is így gondolja. - reménykedett Jenni. Ő is szeretett Wollerau-ban lakni, de mégis csak finn környezetbe kéne beleszokni az óvoda és iskola alatt. El is határozta, ha hazaérnek, rá is kérdez Kiminél, hogy is tervezte ezt.

- Kicsim, jól vagy? - feküdt le Kimi is egy gyors zuhanyzás után, mikor hazaértek.

- Igen, csak elfáradtam. Kérdezhetek valamit? - fordult Kimi felé.

- Persze.

- Hol fogjuk felnevelni a picit?

- Ezen, őszintén szólva, még nem gondolkoztam el. De szerintem itthon kéne, vagy te nem így gondolod?

- De. Pont azt akartam mondani, hogy szerintem is Finnországban kéne. Svájc olyan értelemben csendes ország, hogy ott nem rohangálnak utánunk a fotósok, riporterek, de mégis csak finnek vagyunk, itteni környezetben, iskolában, nyelvi körülmények között kellene fejlődnie.

- Igen. És ez, a porkkalai házunk elég eldugott ahhoz, hogy ne tudjanak megtalálni minket, és a picúrt se zavarják.

Amint ezt megbeszélték, mind a ketten álomba is zuhantak, és más nap délelőttig semmi nem is zavarta nyugalmukat.