2006. december 24: Szenteste. Laura otthon ül erkélyén. Már megint csak arra tud gondolni, mennyire utálja a karácsonyt. Mindig ugyanaz: Minden család otthon, boldogan, együtt tölti el ezt az ünnepet, ő pedig egyedül kuksol a négy fal között. Még karácsonyfája sincs. Az egésznek semmi értelme. Ilyenkor mindig azt a kérdést teszi fel magának, hogy: mi értelme is van az életemnek? Rögtön rá is jön a nagyon egyszerű válaszra: semmi. Ettől persze nem keseredik el, hisz’ még egy célja neki is van: a gyereknevelés. Szeretne legalább két gyermeket felnevelni élete során. Minden évben, mikor ennyire egyedül van, ez az egyetlen dolog, ami a szeme előtt lebeg, még ha a néha elő- előbukkanó könnyei miatt homályosan is látja ezt. Felmerülhet a nyájas olvasóban a kérdés: hogyan érezheti magát ez a fiatal lány ennyire egyedül, mikor egy olyan valaki szeretetét érezheti magáénak, mint Nico Rosberg?

Amilyen bonyolultnak tűnik a kérdés, oly egyszerű a válasz. Először is azért, mert ez a fiatalember éppen nagyon messze van tőle. Másodszor azért, mert tudja: nincs kész egy új komoly kapcsolatra. Harmadszor, pedig azért mert iszonyúan vágyik a szeretetre. Ezen gondolatok folytonos kínzása mellett már saját magát sem érti, hiszen néha úgy érzi, bele akar ugrani ebbe a kapcsolatba, máskor pedig megriad ennek a puszta gondolatától. Inkább megpróbálja hanyagolni ezt a témát és majd spontán választ ad, ha neki lesz szegezve a kérdés. Ezután a rengeteg agyalás után inkább megpróbált olyan dolgokat csinálni, amik lefoglalták: vidám dalokat énekelt, a lejátszójával őrült szövegű Nickelback számokat ordíttatott, és ördögi tevékenységre szánta el magát, vagyis öngyilkosságot kísérelt meg süteménysütéssel, ami pechjére nagyon is jól sikerült, talán még finom is lett. A többi napot is próbálta elütni lefoglaló tevékenységekkel, egészen 28-áig, amikor telefonja csörgött.

- Szia, Laura! Hogy telnek az ünnepek?

- Most, hogy felhívtál, jobban. Na, és neked?

- Remekül. De telhetne sokkal jobban is, hogyha eljönnél hozzánk szilveszterezni.

- Szívesen elmennék. Mikor menjek?

- Amikor neked megfelel. Minél előbb jössz annál jobb.

- És vigyek esetleg valamit?

- Persze, magadat hozd, más nem kell.

- Akkor majd szólok, hogy melyik géppel megyek. Szia és kösz a meghívást!

- Nincs mit, örülök, hogy végre sikerült valahogy elcsalnom téged haza. Szia!- A lány nagyon örült a hallottaknak, de el sem hitte, hogy tíz hosszú év után újra látja a hazáját, ráadásul pont a szülővárosában, Helsinkiben fog landolni. Igaz, ezt butaság megemlíteni, de számára egy hatalmas dolog újra látni a várost, ahol felnőtt. Fénysebességgel kezdett bepakolni a bőröndjébe, 10 perc múlva pedig már laptopján nézte a Helsinkibe menő járatokat. Ki is választotta az este 6 órakor induló gépet, ami várhatóan 8 órára a városba ér. A délutánja nagy részét már filmnézéssel ütötte el, mivel más programja nem volt. Ezt követően már nem is akadt más dolga, mint kimenni a reptérre és hazarepülni. Soha nem volt még ennyire ideges. Valahogy most csak arra tudott gondolni, hogy milyen lesz, amikor már ott lesz. Vajon egyáltalán nem lesz rá hatással? Vagy előtörnek majd belőle az emlékek, s majd sírógörcsöt fog kapni? Valamelyik biztosan teljesülni fog, mert már a gépen ül, innen nincsen visszaút. Az elkerülhetetlent úgy sem lehetséges elkerülni. Ráadásul nem is érdemes. Mindig is tudta, egyszer majd haza kell térnie, és ez a pillanat most jött el. Ezen gondolatok közepette észre sem vette, olyan gyorsan álomba szenderült. Ébredésére csak akkor került sor, mikor megszólalt a légikisasszony monoton hangja.

- Megkérjük kedves utasainkat, hogy kapcsolják be a biztonsági öveiket, hamarosan landolunk. Köszönjük, hogy velünk repültek! – Amikor kinézett az ablakon, rögtön a várost pillantotta meg, ami most is olyan gyönyörű volt, mint tíz éve.

- Hazaértem! – Suttogta boldogan.