- Hogy mi vagyok??? – döbbentem le.

- Jól hallottad kicsim, boszorkány vagy. – mondta teljes higgadtsággal anyám.

- És akkor ti…?

- Én fényőr vagyok! – szólt immáron apám. – De édesanyád is boszorkány.

- Na jó, ez nekem túl sok információ. – kaptam fel a kabátom. – Majd jövök. – csaptam be az ajtót.

- Ez nem ment túl jól… - szót anyu, miután elmentem.

- Majd megbékél, hidd el! – ölelte át apu.

Szerettem őket mindennél jobban, de szerintem megőrültek. Hogy lennék boszorkány?? Nincs seprűm, amin repülhetnék az éjszakába!! Na jó, tudom, hogy ez csak mese, de akkor mit tudok tenni? Képességem van, vagy mi a fene?? Azt hiszem jobb lesz, ha hazamegyek, és válaszokat kapok a kérdéseimre…

- Anyu, apu, megjöttem! – kiáltottam, ők pedig azonnal ott termettek. – Kérdéseim vannak, menjünk a nappaliba. – „parancsoltam”.

- Hallgatunk kicsim! – ültek le.

- Hogy lehet ez az egész? Egyáltalán mi az a boszorkányság? Gondolom nem repkedünk seprűn… - nevettem fel bármi humor nélkül.

- Ezt már a Barker család régóta örökli, szülőről gyerekre száll. Általában csak lány gyerek születik, mert ők alkalmasabbak a boszorkányságra. A boszorkányság? Nos, démonok támadnak ránk, különböző képességünk van, és van egy könyv, az Árnyékok könyve… Nos, abba különböző varázsigéket találsz, amikkel elpusztítjuk a gonoszokat. Vagy bájitalt főzünk. – mesélte anya.

- Én leragadtam a démontámadásnál… TESSÉK??? – hangom egy oktávval magasabban csengett.

- Hát van a „fő gonosz”, a Forrás, aki folyamatosan démonokat, vagy warlockokat küld ránk, a vérvonal megölésére.

- Világos… - na jó, ez most kicsit megrémisztett… - És említetted, hogy képességeink vannak… Neked mi a képességed? És nekem??

- Én a tárgyakat tudom mozgatni az elmémmel. – mutatta meg az asztal közepén álló vázán. Hátrébb ültem. – És a tied? Ezt még nem tudjuk… De teleportálni te is tudsz valószínűleg, mint apád.

- Aha, és az milyen? – kérdeztem értetlenül.

- Drágám, légy szíves. – kérte apámat anyu. Erre ő kék csillagokban hirtelen eltűnt, és a hátam mögé került.

- Oh.. Wáó… - csak ennyit tudtam kinyögni. – Oké, ez tetszik, hogy kell csinálni???

- Sok gyakorlás kérdése. Próbálj meg erősen koncentrálni a konyhára. – behunytam a szemem… Vártam fél percet, majd kinyitottam. – Ajj, nem sikerült…

- Bú! – ijesztett meg anya, erre én megijedtem, és valami furcsát éreztem, aztán újra a szobában éreztem magam.

- Egyenlőre csak egy helybe megy a teleport, és csak akkor, ha megijedsz. – magyarázta apa.

- Ééééértem. – nyújtottam el. – És a képességemre hogy fogunk rájönni?

- Kipróbálunk mindjárt valamit… - erre apa elteleportált – húú, de furcsa ezt kimondani – majd pár perccel később egy ember tört be a lakásba. Na jó, nem volt az, mert kés volt a kezében, és roppant mód morgott.  Démon… Sikítottam egyet, majd egy furcsa mozdulatot végeztem a kezemmel, amire a démon megállt. Megcsináltam még egyszer, erre újra elindult, és felvette apa alakját.

- Ezek szerint a te erőd a fagyasztás. Idővel ez tovább fejlődik, és robbantani is fogsz tudni.

- Huh. – sóhajtottam. – Azt hiszem, én most felmegyek, és megemésztem a hallottakat.

- Tib, még egy dolog!

- Nem mondom el senkinek! Eszem ágába sincsen! Még őrültnek hisznek… - vigyorogtam, majd indultam tovább.

Beléptem az én szentéjembe. Imádtam a szobámban lenni. Az ajtóval szemben levő fal zöld volt, két oldalán narancssárga, a zöld fallal szemben pedig ugyanúgy zöld. A plafon 3 részre van osztva, narancssárga – zöld - narancssárga felosztásban. Az ajtó mellett jobbra van a szekrényem, a jobb oldali falon az ablak, előtte az íróasztal a gépemmel. Szemben levő fal előtt egy hatalma franciaágy.

Nekifutásból ugrottam rá az ágyra, majd gondolkozni kezdtem. Lehetetlen, hogy ez történjen velem... Ezek szerint a húgom is ez lesz…? És miért csak most mondták el? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések cikáztak a fejemben, majd mikor meguntam, bekapcsoltam a gépet, benyomattam full hangerőn Miley Cyrus-tól a 7 things-et. Erre a számra mindig „megőrülök”. Ismét így volt, végig tomboltam az egész számot, egy pillanatra el is felejtettem ezt az egész boszi-ügyet. Mikor véget ért a szám, leültem a gép elé, és bekapcsoltam az msn-t. Legjobb barátnőm rögtön rám írt. Beszélgettünk vele egy órát, és én elég rosszul éreztem magam, hogy nem mondhattam el neki a titkom, hiszen vele mindent megosztottam.

Másnap kezdődött a téli szünet után újra a suli. Nem láttuk a szokásos mosolygó arcokat, azt megmondom. Épp nagyban magyaráztam valamit barátnőmnek, mikor észrevettem, hogy a suli „nagymenője”, a kis plázacica Aprilke épp oszt valakit. Na jó, nekem most volt elegem… Odamentem valakihez, megkérdezni mi a vita tárgya… Az új srác véletlenül nekiment Aprilnek, aki rögtön osztani kezdett.

- Most nézd meg a táskám… - folytatta volna, de én közbevágtam.

- Jaj, nézd meg a drága kis cuccaim össze - vissza vannak, de mindegy, apuci majd vesz másik táskát is! – kezdtem az ő hangját utánozva. Szólásra nyitotta a száját, de leintettem. – Attól még, hogy a hátad mögött áll egy csapat 20 éves, nem kell nagyra tartanod magad. Egy senki vagy! Érted? Egy senki! Kevesebb vagy, a kis talpnyalóiddal együtt, mint itt bármelyikünk! Gratulálok, jó bemutatkozás volt szegény srácnak. Ügyes vagy, őszintén. – tátott szájjal hallgatta végig mondandóm, majd így szólt:

- Gyertek csajok! – rázta el magát kis bandájával.

- Gyere Amy, menjünk. – szóltam barátnőmnek.

- Hé! – szólt utánam a srác. – Minek avatkoztál bele?

- Bocs, hogy nem hagytam, hogy leégj az egész suli előtt!

- Hé csajszi, te aztán jól kiosztottad azt a fruskát! Adj egy ötöst! – csaptam bele a tenyerébe. – Azzal a sráccal meg ne is foglalkozz…

- Jó, csak szarul esett, hogy ilyen durva volt...  – azt hiszem ezt a srácot már elkönyveljük a nem-bírjuk-emberek listájára...

Unalmasan telt a nap, a délután viszont annál jobban, mert végig a teleportálást tanultam.