Az egész 1990. szeptember 1-én kezdődött. 1 hónapja költöztünk át Turkuból Espooba, mert apa új munkát kapott, én meg ezzel együtt új általános iskolát, ahova aznap kellett először mennem, és már egy 5 éve összeszokott osztályba kellett bemennem. 

- Laura, kicsim, ébresztő. - nyitott be anya reggel a szobámba. - Igyekezz, ha nem akarsz az első nap elkésni a suliból. A reggeli már kész.

- Megyek már. - kászálódtam ki az ágyamból csodával határos módon, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt, és miután sikerült rendbeszednem magam, már a konyhában majszoltam a lekváros kenyeret.

- Anyu, ugye elkísérsz majd?

- Persze. De nincs messze az iskola.

- Tudom, de mégis ez az első nap, és nem ismerek ott senkit.

- Nem lesz semmi baj. - jött oda megölelni. - És ha hazaértek, apunak van egy meglepetése a számodra.

- Tényleg? És mi az?

- Ha elmondanám, nem lenne meglepetés. - kacsintott anya. - De mostmár menjünk. Hozd a tatyód.

Egy tipikus finn tanyán laktunk egy erdő szélén, egy tó partján. Hatalmas legelőnk volt, ahol lovak és szarvasok szaladgáltak. Szerettem itt élni. Igazi változás volt ez Turkuhoz, az ottani, belvárosa lakásunkhoz képest. A suli tényleg nem volt messze, csak 10 percet kellett sétálni az erdőben.

- Vigyázz magadra, kicsim. - puszilt meg anyu. - És ügyes leszel. - integetett még az utca végéről, én meg hatalmas bátorsággal beléptem az ajtón. Mindenhol gyerekek rohangáltak az egész nagyoktól a legkisebbekig. Addig kóvályogtam a termek között, míg végül sikerült megtalálnom a 5. A-sok termét pont a becsengetés előtt.

- Csókolom. - léptem be félszegen.

- Szia. - jött oda rögtön hozzám egy néni. - Biztos te vagy Laura Kultanen. Én Noora Viranko vagyok, az osztályfőnököd. Gyerekek, - fordult most az osztály felé, akik csendben figyelték a jelenetet, és pásztáztak a szemeikkel. - had mutassam be nektek Laura Pelonent. 

- Szia. - köszönt kórusban a közel 20 fős csoport.

- Sziasztok. - préseltem ki magamból én is egy halk köszönést.

- Laura, nézd, oda le is tudsz ülni. - mutatott a harmadik sorban egy üresen álló helyre, ami mellett egy szőke kisfiú merünk bele egy, a kezében tartogatott szerkentyűbe.

- Kimi, tedd el azt a valamit, különben elveszem. - nézett szigorúan a mellettem ülő gyerekre. - És most nézzük, mi volt mára a házi feladat.

És hál istennek, véget ért ez a mai nap is. Soha nem szerettem közösségekbe járni, mert nagyon kevés barátom volt. A lányok többsége, mikor megtudta, hogy mi a kedvenc időtöltésem, menekülnek előlem, a fiúk meg szóba sem álltak velem. Pedig nem voltam egy csúnya kislány, apáék legalábbis azt mondták. Hosszú szőke hajam volt, és soha nem voltam undok senkivel, de hát, akkor sem szerettek velem játszani.

Éppen hazafelé indultam volna délután 2 órakor, mikor megláttam azt a kisfiút, aki a padtársam volt. Úgy látszik, ő sem fuldoklik a barátokban.

 - Szia. Leülhetek?

- Igen.

- Segítsek?

- Te? - nézett nagy szemekkel.

- Igen, én, mert éppenséggel tudom, hogy mi van a kezedben, és azt is, mi a baja.

- Jól van. - rángatta meg a vállát, majd odaadta a kütyüt, én meg se perc alatt használható állapotba varázsoltam.

- Köszi.

- Nincs mit. - mosolyogtam.

- De hogy csináltad?

- Nekem mégis kisebb kezem van.

- Oh, tényleg. Te vagy az az új lány, igaz?

- Igen, és nem mellesleg a padtársad is. De ezek szerint nem nagyon esett le, mivel végig a váltóval voltál elfoglalva. - kuncogtam rajta.

- Hát egy picit. - nevetett ő is. - És honnan jöttetek?

- Turkuból. Apa új állást kapott, így költöznünk kellett.

- És most merre laktok?

- Innen nem messze, a tóparton.

- Abban a nagy házban? Nagyon szép helyen van.

- Igen. És te merre?

- Pont az ellenkező irányba.

- Hát, nekem most mennem kell. - kezdtem el szedelőzködni.

- Nekem is. Akkor holnap találkozunk. És köszi mégegyszer.

- Szívesen. Szia.

- Szia.

10 perccel később már a kertkapun léptem be.

- Megjöttem. - kiáltottam el magam, mire 2 finn spicc vágódott ki a kutyahátból, és rohantak felém eszeveszett sebességgel, minek egy földön landolás, és kutyanyál tömkelege lett a vége. - Na, Lala, Kimmo, elég legyen. - próbáltam lehámozni magamról őket nevetések közepette.

- Hé, fiúk, elég volt. - jött ki mostmár apa is a házból. - Helyetekre. Jól vagy? - húzott fel apa a földről.

- Igen, kösz. Jaj, tényleg, és mi a meglepetés? - kíváncsiskodtam.

- Na, anya elmondta, hogy készülök valamire? - mosolygott apu. - Mikor akarsz menni?

- Átöltözöm, - néztem végig magamon, mert úgy néztem ki, mint aki a sárban fetrengett. - és utána mehetünk.

- Rendben. - azzal felszaladtam a szobámba, kivettem az első, kezembe akadó pulcsit, és már száguldottam is le. - Pattanj be. - nyitotta ki apa a kocsiajtót.

- Még mindig nem mondod el, hova megyünk?

- Nem, majd meglátod. De addig is mesélj, milyen volt az első nap?

- Jó, vagyis elviselhető.

- És barátok?

- Volt egy fiú, akivel beszélgettem, csendes, de jó fejnek tűnik.

- Örülök.

- Apa, ez komoly?? - kiáltottam el magam 3 perc kocsikázás után.

- Azt hiszem, igen.

- Mikor találtál erre rá?

- Valamelyik nap, mikor dolgozni mentem eltévedtem, és ide lyukadtam ki. Tetszik?

- Viccelsz? Minden nap ide fogok járni. - ugrottam a nyakába, miután kiszálltunk, majd elindultunk a pálya bejáratához.

- Hihíííí, új pályacsúcs!! - vette le a fejéről boldogan a bukósisakot egy ismerős arc, és mikor megpillantottuk egymást, mind a kettőnk lélegzete elállt.