- Minden rendben, kicsim? - nézett végig rajtam apa aggódva.

- Igen, minden rendben. - de még mindig nem ocsúdtam fel a látványtól.

- Laura, te mit keresel itt? - jött közelebb a kisfiú. - Csókolom. - köszönt apának is.

- Én… apa hozott ki ide. Apa, ő itt Kimi…

- Räikkönen. - segített ki Kimi.

- Igen, bocs. - pirultam el egy picit. - Ő az, akiről meséltem. - fordultam apa felé.

- Értem. Szia.

- De még mindig nem mondtad, mit csinálsz itt.

- Hát… izé… - és igen, innentől kezdődnek a bonyodalmak, mikor elmondom, hogy ez a kedvenc hobbim, attól a másodperctől fogva senki nem áll szóba velem. - Szóval… szeretek gokartozni. - sütöttem le a szemeim.

- Tényleg? - nézett nagy szemekkel Kimi.

- Igen.

- És versenyezni is szeretsz? - kérdezte sunyi arccal.

- Még szép! - húztam ki magam.

- Akkor nem megyünk egy kört?

- Mehetek? - néztem apára könyörgően.

- Hát ezért jöttünk, nem?

- De. - fordultam Kimi felé, majd az öltöző felé vettük az irányt. - Te nem reagáltál úgy, mint a többi gyerek, aki tudott erről az elfoglaltságomról.

- Mármint a vezetésre gondolsz? Nem, mert tudom, vagyis gondolom, mi volt az első és egyben utolsó reakció is. Elcsodálkoznak, majd soha többé nem állnak szóba vele, igaz?

- Igen. Akkor ezért ültél ma is egész nap egyedül, mert nincsenek olyan fiúk, akik megértenék ezt?

- Nincsenek. Ramival járunk ki ide szinte minden nap versenyezni. Ő az egyetlen, aki megérti, hogy ez milyen fontos nekem.

- Rami?

- A tesóm. Kész vagy, mehetünk?

- Igen. - fogtam meg a bukóm, majd a kocsik felé vettük az irányt. Egyszerűen imádok gokartozni, akkor mindent elfelejtek, minden rossz gondolat elszáll, és csak a vezetésre koncentrálok. 3 órán át előzgettük egymást oda-vissza Kimivel, és közben nagyon jól szórakoztunk. Talán most végre sikerül igazi barátra szert tennem, ha fiú is az illető. Jó lenne végre valakivel megbeszélni a problémáimat.

És így kezdődött minden. Kimivel egyre szorosabb barátságba keveredtünk. A suliban minden szünetet együtt töltöttük, és csak a gokartozásról beszélgettünk, jó volt valakivel megosztani ezt a csodás élményt, mikor elindul a kocsi, és csak száguldozunk. Gyakran, szinte minden délután kijártunk a közeli pályára, ha nem is versenyezni, de nézelődni mindenképp. Kimi minden hülyeségbe belerángatott, persze nekem sem volt annyi szem, hogy megfékezzem. Állandóan koszosan, sárosan, nyáron vizesen mentem haza, amit először anyu nem díjazott, de végül inkább örült ennek, hogy végre van egy igazi barátom.

 Aztán elérkezett 1994. január 4, a téli szünet utáni első tanítási nap. A Szilvesztert Lappföldön töltöttük, így aznap végre újra találkozhattunk Kimivel 2 hét után. Boldogan indultam suliba, és már el is terveztem, mennyi mindent kell elmesélnem neki, de mikor beléptem, még nem ült a helyén. Az első reakcióm az volt, biztos csak késik, hajlamos rá, de mivel egész nap nem jött be, elhatároztam, mielőtt hazamennék, beugrom hozzájuk. 

- Csókolom. - köszöntem vidámon Paulának, Kimi mamájának.

- Laura, szia. Gyere be.

- Köszönöm. Kimi itthon van? - kérdeztem.

- Az lenne a legjobb, ha leülnél. - húzott ki egy széket a konyhában.

- Valami baja esett? - estem kétségbe.

- Nem, nincs semmi baja…

- Hála istennek! - lélegeztem fel.

- De… nincs itthon.

- Hol van?

- Angliában.

- Hol? És mit csinál ott? Mikor jön haza? - zúdítottam Paulára a kérdéseimet.

- Úgy néz ki, a Forma-1-es karrierjét egyengeti.

- Ez azt jelenti, - kérdeztem könnybe lábadt szemmel. - hogy nem is jön haza? Nem fogunk többet egy osztályba járni? Soha többé nem látom?

- Egyelőre úgy néz ki, nem. - mondta csalódottan Kimi mamája.

- És tőlem miért nem búcsúzott el? - folytak végig a könnyeim az arcomon.

- Azt nem tudom. - ölelt magához Paula. - Szerintem nem akart fájdalmat okozni.

- Ő volt a legjobb barátom, ő végre megértett.

- Tudom, kicsim. Neki is te voltál a legjobb, folyton rólad áradozott.

- Akkor én most megyek. És ha Kimi jelentkezne, minden jót kívánok neki. Csókolom. - búcsúztam el Paulától, majd nem haza, hanem a közös helyünkre, a pályára mentem. Nagyon szomorú, de mindemellett nagyon haragudtam Kimire. Mindent megosztottunk egymással, tudtam, hogy a Forma-1 az álma, de nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan eljön, és főleg azt nem, hogy szó nélkül itt hagy, csak úgy fogja magát, és se szó, se beszéd elmegy. Hónapokba telt, mire sikerült összeszednem magam, és elfelejtenem őt. Kimire soha nem, mint fiú, hanem mint haver tekintettem, éppen ezért nagyon fájó volt az eltűnése. Közben az érettségi is eljött, de én továbbra sem tudtam lemondani a sportról. A helsinkii egyetemen tanultam tovább, és belevetettem magam a sportújságírásba, azon beül is az autósportba. Ott végre nem néztek bolondnak, hogy lány létemre vonzanak az autók.

Miután sikeresen elvégeztem az egyetemet, a leghíresebb lapnál, az F1 Racingnél kaptam állást.