Legnagyobb meglepetésemre Kimi állt az ajtóban.

- Szia. Zavarok? - kérdezte félénken. De aranyos.

- Nem, vagyis…

- Vagyis de, értem. Akkor majd máskor visszajövök. - azzal már sarkon is fordult.

- Nem, nem zavarsz, csak sétálni indultam. Ha gondolod… velem tarthatsz.

- Rendben, ha nem baj. - mosolygott félszegen.

- Ugyan már! Szerinted megkérdeztem volna, ha zavarnál? Nem foglak megenni. - mosolyogtam én is kedvesen.

- Akkor menjünk, csak be kell mennem a szobámba még egy pulóverért.

- Kimi, te semmit nem változtál. Még mindig olyan fázós vagy, mint régen?

- Jól van, na. Nem tehetek róla. - nevettünk együtt.

Miután bezártam az ajtóm, Kimi birodalma felé vettük az irányt, felkapott egy pulcsit, és már ki is léptünk a szálloda hátsó bejáratán.

- Mindig erre közlekedsz?

- Igen, ha gyalog megyek valahova. A főbejáratnál szétszednek. Iszonyat, hogy nem tudok úgy elmenni valahova, hogy ne ismerjenek fel.

- Igen, de ez az egész ilyenekkel is együtt jár.

- Hát, sajnos. De megéri.

- Kérdezhetek valamit?

- Ha nem, mint riporter.

- De gonosz vagy. - böktem oldalba. - Szóval, hogy találtál meg?

- Úgy érted, a szobád? Láttam, mikor kimentél az étteremből, így megtudakoltam a recepción.

- Oh, vagy úgy. - hát akkor ezt buktam, mármint, hogy azt hittem, nem vett észre.

- Baj?

- Nem. Dehogy is, csak meglepődtem.

- Továbbra sem akarsz meghallgatni?

- Akkor nem véletlenül kopogtál be. - valahogy éreztem, hogy ide fogunk kilyukadni.

- Hát, nem.

- Szóval? - próbált a szemembe nézni.

- Egye-fene. - adtam be végül a derekam.  - De nem ígérek semmit.

- Nekem annyi is elég, hogy meghallgatsz.

- Nem akarjuk ezt ülve megbeszélni?

- De, lehet, hogy kényelmesebb lenne. - azzal az első útba eső padon foglaltunk helyet. - Szeretném elmondani, hogy mi miért történt, aztán majd meglátod. Nos, mikor ez az egész történt, a szó nélküli lelépésem, nagyon kicsik voltunk, épp hogy csak tizennégyek elmúltunk…

- De… - akartam volna közbevágni, de nem hagyott.

- Ne, kérlek, had mondjam végig. Tudom, hogy ez nem mentség, de nem tudtam, hogy állítsak oda eléd. Csak úgy közöljem, hogy elmegyek, és valószínűleg soha többé nem találkozunk? Akkor azt hittem, ez a jobb választás, hogy nem szólok neked. Utólag jöttem rá, hogy ez hiba volt. Sajnálom, és hidd el, én is ugyanannyira szenvedtem, mint te. Az a 4 év volt gyerekkorom 4 legszebb éve, és sokszor eszembe jut, még most is.

- De miért nem kerestél utána? Nem lehettél benne biztos, hogy ott lakom még, de egy próbát megért volna.

- Tudod, hányszor akartam rászánni magam erre? De végül nem jött össze. Nem mertem eléd állítani, hogy „itt vagyok, mi újság?” Gondoltam, nagyon mérges lehettél, és látni sem akartál volna.

- Hát ezt eltaláltad. De miután ezen túlléptem, csak szomorú voltam. Aztán beletörődtem, és próbáltam tovább élni az életem.

- Lehet valaha olyan a kapcsolatunk, mint régen volt?

- Akkor még gyerekek voltunk, ott csak az számított, hogy volt kivel játszani, és megvitatni, hogy a piros vagy a narancssárga cukorka-e a finomabb. Egyelőre az is sok, hogy újra találkoztunk, és már mind a ketten tudjuk, mit érzett a másik akkor. Szeretném, hogy ugyanolyan legyen, de még nem tudom, összejöhet-e.

- De veled meg tudtam osztani mindent, hiába voltunk még kölykök, éreztem, hogy nem fogod elmondani senkinek a titkomat, és szerintem ebben nem változtál. De mesélj, mi lett veled, miután… azután?

- Leérettségiztem, majd képtelen voltam feladni a kocsik iránti szenvedélyem, így beiratkoztam a helsinkii egyetemre újságírás szakra, majd miután elvégeztem, állást is kaptam az F1 Racing finn cégénél, és most itt vagyok.

- Akkor mostmár minden futamon össze fogunk futni? - kérdezte boldogan.

- Hát, nagyon úgy néz ki. - mosolyogtam én is. - És te hogy jutottál el idáig?

- Angliában versenyeztem szinte végig. Különböző bajnokságokban indultam, míg nem egyik nap felfedezett Steve Robertson, aki a mai napig a menedzserem, és általa sikerült 2001-ben a Forma-1-ben is ülést kapnom, a Saubernél, ahonnan 1 év után a Mercedes csapathoz kerültem, majd idéntől a Ferrari színeiben vezetgetek.

- És ilyen állandó úton lévő munka mellett hol laksz?

- Az év nagy részében szállodákban, de egyébként Svájcban vagy Finnországban töltöm a szünetet. Te meg gondolom, maradtál Finnországban.

- Igen. Helsinkiben vettem egy kis lakást. Nem nagy, de egyedül jó benne élni.

- Egyedül? Vagyis akkor most nincs senkid?

- Nincs. Kb. 3 hónapja szakítottunk a barátommal, így most magányos vagyok, de valahogy élvezem, hogy nem kell alkalmazkodnom valakihez. Vagyis most ezt érzem, aztán biztos rossz lesz egy idő után. De te biztos nem panaszkodhatsz. A női társadalom fele a lábaid előtt hever. Van kikből válogatni.

- Hát… van, de ez egy idő után idegesítő és borzalmas. Naponta cikkeznek az éppen aktuális lányon kívül másokról is, így állandó veszekedésekbe torkollanak a kapcsolataim, és nem is tudunk sok időt együtt lenni az állandó utazgatások miatt.

- És anyukádék jól vannak?

- Igen, éppen építkeznek, de jól megvannak. Raminak közben ikrei születtek, úgyhogy kapásból kettős nagybácsi lettem. Jaj, te, olyan aranyosak. Egész nap be nem áll a szájuk, fel-le rihangálnak a lakásban, igazi rosszcsontok.

- Hát… nem is tudom kitől örökölték. - néztem rá ártatlanul.

- Héj, azért te sem voltál jó kislány. - kacsintott sunyin.

- Persze, mert eltanultam tőled. - nevettem. - Visszaindulunk lassan?

- Csak nem fázol? - kérdezte gyanakvóan.

- Na, azt várhatod. De te viszont annál inkább. - kacagtam rajta, miközben magára szenvedte a pulcsit.

- Örülök, hogy újra találkozhattunk. Hiányoztál. - mondta már a szállodai szobám előtt egy ölelés közepette. - És tényleg nagyon sajnálom.

- Kimi, ha mégegyszer bocsánatot kérsz, komolyan soha többé nem állok szóba veled. Megbocsátottam, megbeszéltük, lépjünk már túl ezen, mintha meg sem történt volna.

- Rendben. Szép álmokat.

- Neked is. Szia.

- Szia.

Hosszú és mozgalmas volt ez a mai nap. Gyorsan letusoltam, és már bújtam is be a puha, meleg ágyikóba. Úgy látszik, még magamat is meg tudom lepni. Azt hittem, nehezebb dolga lesz Kiminek, hogy visszanyerje a bizalmam, ugyan még nincs a célban, de sínen van hozzá. És igazából örülök, hogy újra összehozott minket a sors. Hiába is csak gyerekként voltunk nagyon jóban, azért az nem múlik el. Az a sok baromság. Végül a gondolkodásomnak az álom vetett véget, ami olyan 11 körül ért el.