- Laura!! Szia. Jaj, úgy hiányoztál! - pattant fel a férfi a fotelből, és rögtön a karjaiba zárt.

- Öhm, szia. - köszöntem nagyon zavartan, és próbáltam kiszabadulni a karjai közül. - De mit keresel itt? - néztem furcsán, meglepetten Kalléra.

- Csak gondoltam, megleplek.

- Hát az sikerült.

- Nem vagy éhes? - fogta továbbra is a kezem. Oké, az kezd sok lenni. Azt sem tudom, mit keres itt, még semmi nem volt köztünk, még egy csók sem, és akkor itt illegeti magát nekem. Ezt sürgősen le kell állítanom.

- Az az igazság, ha ma még dolgoznom kéne…

- De egy gyors vacsora csak belefér. A kedvemért. - na persze, majd pont azért. De mivel láttam, hogy semmi esélyem, belementem.

- De Noori is éhes gondolom, ugye? - néztem rá nagyon könyörgően, és határozottan.

- Oh, én nem akarok zavarni. - ha most tudnék ölni a szemeimmel… Azzal bementünk az étterembe. Minél hamarabb el kell szabadulnom, mert ez nem lesz így jó. Na neeee! Már csak ez hiányzott!! Persze, hogy Kiminek is most kell lejönnie enni. És meg is látott. Na, asszem most vágtam el magam nála véglegesen. Tegnap „szerelmet vallottam neki”, ma meg egy számára vad idegennel vacsorázunk kettesben.

- És hol fogsz aludni?

- Arra gondoltam, hogy nálad.

- Hát az sajnos nem fog menni.  - erről le kell beszélnem, ez beteg. - Noorival lakunk ketten.

- Sebaj, akkor majd kiveszek egy szobát.

Villámsebességgel ettem meg a görögsalátámat, hogy minél hamarabb szabadulhassak, ami persze nem ment könnyen. De mikor nagy nehezen elszabadultam, a szobába érve csak végig dőltem az ágyon.

- Te, én nem voltam magamnál, mikor felhívtam Kallét.

- Mi? Te hívtad ide?

- Dehogy is!! Megvesztél? A Kimis veszekedés utánira gondoltam.

- Ja, hát igen. De…

- Tudom, te előre megmondtad. Miért nem hallgatok rád?? De nem is érek ezen most többet rágódni, még össze kell kaparnom Kimi interjújából egy olvasható cikket.

- Ha zavarnék, elmehetek. - ajánlotta fel Noori.

- Dehogy, arra semmi szükség. Felmegyek a tetőre. Jót fog tenni a friss levegő, meg az egyedüllét. Majd jövök. - csuktam be magam mögött az ajtót fél kézzel, ugyanis a másikban volt a laptopom vagy egy köteg papír és még egy kávé is, hogy el ne aludjak. EZT NEM HISZEM EL. Persze, hogy a liftnek is most kell rossznak lennie. De sebaj, a testmozgás sose árt. Pikk-pakk megmászok 5 emeletet egy kiló cuccal a kezemben. Na, akkor hajrá. És fent vagyok!! El sem hiszem. Fú, de gyönyörű innen a kilátás, így este, az egész város kivilágítva. Igen, nagyon szép, de ha nem készülök el ezzel az irománnyal 1 órán belül, akkor elmondhatom magamról, hogy volt szerencsém a Ferrarinál dolgozni… cirka 2 napot. Ginnis-rekord. De nem is értem, mi ez a sürgetés. Mivel Monacóban vagyunk, ezért a pénteki nap mindig szabadnap, ráérnénk ezzel a cikkel, de nem baj, megcsinálom. Úgyis olyan jó hallani a hangját, még így diktafonról is. Istenem, ez nem igaz. Még mindig szeretem, bár mikor nem szerettem? Mindig! Még akkor is, amikor Kalle megjelent, és össze akart boronálni minket, akkor is csak Kimi járt az eszemben. De ő ezt nem így gondolja. Neki rögtön vissza kellett mennie Riittához.

 De annyira éreztem, hogy ez lesz. Ezért nem akartam többet barátságnál, mert féltem, hogy ha összeveszünk, akkor nem csak a szerelmi életünk, de a barátságunk is rámegy. És tessék, meg is történt. Na, de elég a siránkozásból, neki kell állni ennek a sajtóközleménynek. Elhelyezkedtem az egyik padon törökülésben, az ölemben a gépemmel. Mikor lenyomtam a PLAY gombot, azonnal elkezdtem dőlni a nevetéstől, ugyanis olyan Kimis válasz érkezett az egyik kérdésre, hogy ezt nem lehetett fapofával végig hallgatni, már az interjúnál is azt hittem, megpukkadok.

- Szia.

- Jesszusom!! Megijesztettél!! - kaptam a szívemhez, mikor becsapódott a tető ajtaja, és egy hang szólított meg.

- Bocs. Leülhetek vagy szeretnél egyedül lenni?

- Nem, tulajdonképpen épp a te interjúdból csinálok egy hivatalos formációt. - húzódtam odébb a padon, hogy le tudjon ülni.

- És ezen mulatsz ilyen jól? - ült le mellém mosolyogva.

- Hát ezt nem lehet rezzenéstelen arccal hallgatni. Ez nagyon vicces volt. - majd visszatekertem, hogy újra meghallgathassuk a beszólást: „Kimi, hogy működtek a gumik?”, „Gurultak, mint általában.”

- Jól vagy? - kérdezte ijedten Kimi, mikor látta, hogy a könnyeimet törölgetem.

- Persze, minden rendben. Hihetetlen, hogy ezek a marhaságok zsigerből jönnek.

- Hát, igen, de szerintem ezek nem annyira viccesek.

- Ugye most csak tréfálsz? Szerintem te vagy az egyetlen, akivel az újságírók nem unják a beszélgetést. Te legalább nem mindennapi válaszokat adsz.

- De én már kevésbé élvezem ezeket az eseményeket, ezért kell valahogy feldobni őket.

Mivel erre nem tudtam már mit válaszolni, inkább belemerültem a gépelésbe, és láthatóan Kimi is elgondolkodott.

- Kérdezhetek valamit? - lett komoly a hangja.

- Persze. - fordultam felé az utolsó szó beírása után.

- Igaz az, amit este mondtál?

- Hát… igen… de semmi értelme. Mivel neked ott van Riitta, újra, nekem meg… - de nem fejeztem be a mondatot, inkább elharaptam a végét.

- Láttalak titeket a vacsoránál.

- Igen, gondoltam.

- És ti most… szóval… együtt vagytok?

- … Nem tudom. - böktem ki végül.

- Az jó. - mintha egy picit megkönnyebbült volna. Áh, hisz az lehetetlen!! Inkább visszabújtam a gépembe.

- Egyébként meg tévedsz. - jegyezte meg Kimi félvállról egy idő után.

- Ezt hogy érted? - néztem rá értetlenül.

- Nekem nincs ott Riitta. - itt hagyott egy lélegzetvételnyi szünetet, és mivel ugyanolyan bambán néztem rá, folytatta. - Amikor „ránk nyitottál”, elismerem, hogy eléggé félreérthető volt szitu… na, jó, nagyon félreérthető volt, - helyesbített, mikor meglátta az ábrázatom. - de semmi nem történt. Tudom, hogy hihetetlen, de igaz.

- Ühüm. - tértem vissza még az utolsó mondta erejéig az interjúhoz, majd egy gyors kattintás, és már úton is volt Lucához a levél. - Akkor mit keresett nálad a takaródba burkolózva? - csuktam le a gép fedelét.

- Csak úgy megjelent. Elismerem, be is próbálkozott, de nem volt köztünk semmi. Kérlek, el kell hinned. - nézett rám könyörgően. - Emlékszel, mikor 6.-ban osztották vissza a matek dolgozatokat, és az enyém nem volt köztük? Senki nem hitte el, hogy beadtam… egyvalakit kivéve. Persze aztán kiderült, hogy csak a tanárnő hányta el.

- Emlékszem, de ez hogy jön ide?

- Hát, nem tudom. Szerinted?

- Jó, elismerem, hogy velem mindig őszinte voltál, de…

- De miért lenne most ez másképp? - fogta meg gyengéden a kezem. - Tényleg azt hiszed, ilyen hamar túl tudtam volna lépni a történteken, a múltunkon?

- Kimi, - néztem rá egy idő után. Addig csak gondolkoztam. Tényleg, nekem mindig igazat mondott, de az régen volt, és mégis, miről hazudott volna? Hogy nem is szereti a csokis sütit? - Szeretnék tudni valamit, nagyon fontos lenne. Ki mondta neked, hogy nem lehet… - sütöttem le a szemem. - szóval, tudod…

- Sejtem mire gondolsz, és Riitta mondta.

- Oh! Szóval ezért akart veled ennyire találkozni. De ő mégis honnan tudta meg? Mert 4-5 emberen kívül senki más nem tudta. - néztem rá csodálkozva.

- Ha jól emlékszem, valami Kallét emlegetett.

- MIIII?? Az nem lehet! - temettem e kezeim közé az arcom. Tudtam, de nem hallgattam Noorára, se az eszemre.

- Jól vagy? - ölelt át Kimi.

- Igen.

- Ti meg mi az istent műveltek itt??? - vágódott ki a tető ajtaja, és Kalle viharzott ki rajta.

- Semmi közöd hozzá!! - pattantam fel idegesen, Kimi pedig csak csendben figyelte az eseményeket.

- Mi az, hogy semmi közöm hozzá? - kezdett ő is tiszta ideg lenn.

- Jól hallottad! Nincs köztünk semmi, és azok után, amit tettél, soha nem is lesz!

- De mégis mit tettem??

- Nem is rémlik semmi egy bizonyos kikotyogott titokról? Nem is emlékszel, hogy mit mondtál Riittának?

- Ja, az csak véletlen volt. - rándította meg a vállát.

- Véletlen?? Agyam eldobom, komolyan mondom!! És én még azt hittem, hogy megváltoztál. Csak azt nem értem, miért kellett. Miért kellett elmarnod mellőlem Kimit is??

- Talán nekem kellett volna őszintének lennem vele? - mondta gúnyosan.

- Tudod mit? Igenis megváltoztál, de te nem az vagy, akivel 2 évig jártam. Sokkal nagyobb féreg vagy, mint voltál.

És azt hiszem, itt szakadt el nála a cérna, mert válasz helyett csak egy hatalmas pofont kaptam, amitől a földre kerültem, és még a bal oldalamat is sikerült lehorzsolnom. De ezt már Kimi sem nézhette tétlenül, felugrott, és behúzott egy hatalmasat Kallénak. De Kalle sem hagyta magát, így egy szép kis verekedés kerekedett ki az egészből. Mivel láttam, hogy semmi esélyem szétválasztani őket, elszaladtam segítséget hívni. Csak remélni tudom, hogy Mark szobája Kimié mellett van. Háromszor kopogtam, mire ajtót nyitottak. Mark volt az.

- Szia. Ne haragudj a zavarásért, de segítened kell! - majd karon ragadtam, és már futottunk is a tető felé.

- De mi történt, Laura?!

- Laura!! - kiáltott utánunk egy ismerős hang. - Mi történt veled? - nézett szörnyülködve Noori. Nem is csodálom, mivel a teljes bal oldalam vérben úszik. Így már Noori is csatlakozott hozzánk, és hárman rohantunk a tetőre.

- És Kimi csak mag akart védeni. - adtam választ a kérdésre, hogy mi is történt velem, és mire kell számítaniuk.

- A nagy hős. - fűzte hozzá Mark.

- Na, ezt most azonnal hagyjátok abba!! - próbálta egedül szétszedni a fiúkat, mikor felértünk. De mivel láttam, hogy esélytelen, besegítettem.

- Kimi, kérlek! - fogtam meg a kezét. - Jól vagy? - vettem az arcát a kezeim közé. Úgy látszik, felrepedt a szája, az orra is vérzett, és a szeme sem nézett ki sokkal jobban, az „csak” feldagadt.

- Semmi bajom, de te viszont nagyon csúnyán nézel ki. - érintette meg óvatosan az oldalam.

- Ssssz. - fel se tűnt eddig, hogy mennyire fáj. Hogy tudtam ilyen hülyén esni?

- Gyere! - karolt át, majd a szobája felé akart támogatni.

- Noori, megtennéd, hogy leviszed a cuccom a szobánkba? Ott van a padon.

- Persze.

- Köszi.

Mondhatom, nagyon jól nézhetünk ki. 2 vérben forgó ember támogatja egymást a folyosón.

- Ülj le! Csak lassan, óvatosan. - ültetett le Kimi az ágya szélére, mikor megérkeztünk a szobájába. - Megkeresem az elsősegélydobozt. Húzd fel a felsőd! - adta ki az utasítást, mikor visszaért. Mivel láttam, hogy eléggé fáj a sebem, és képtelen vagyok egyedül feltűrni a pólóm, segített. - Ez egy picit csípni fog. - öntött fertőtlenítőt egy vattára, majd a sebemhez érintette.

- Aúú!

- Tudom, ne haragudj, de le kell fertőtlenítem. Kész is vagyunk. - kötötte be az oldalam.

- Most te jössz. - ültettem most én az ágyra, és kivettem a kezéből a pamacsot. Szerencsére csak az alvadt vért kellett lemosni róla, a vérzés magától elállt. Na, így máris jobban nézel ki. - pakoltam vissza a dobozba a gyógyszereket.

- Köszönöm. - nézett a szemembe, majd a számra, és közben egyre közelebb hajolt.

- Kimi! - fordítottam el a fejem. Tudom, hogy nem kellett volna, de valamit még tisztáznunk kell. - Ugye azt tudod, hogy semmi sem változott a veszekedésünk óta. Továbbra sem lehet kisbabánk.

- Tudod, nekem nem is ez fájt a legjobban, persze, ez se jó érzés, de az még kevésbé, hogy nem mondtad el…

- Igen, el kellett volna mondanom, de…

- De megértelek. Komolyan. Valószínűleg én sem mondtam volna még el 2 hét ismeretség után olya, amihez nagyon nagy bizalom kell.

- Nem is ezért nem mondtam el, hanem mert… Kalle is ezért hagyott el. Féltem. Féltem, hogy te is…

- Oh, csibém. Gyere ide! - ölelt meg jó szorosan, már amennyire a seb engedte. - De nem tűnt még fel valami? Hogy nem azért vagyok veled, mert azt hittem, tőled leszek majd apa, hanem mert szeretlek, magadért. És egyébként így is lehetünk szülők.

- Szeretlek. - kezdeményeztem most a csókot én, majd ő is viszonozta őket. Közben lassan áttért a nyakamra, és a pulcsimtól is próbált megszabadítani, de…

- Kimi, - nyögtem halkan. - most ne, kérlek.

- Rendben. - engedett el azon nyomban. - Lesz még időnk erre az elkövetkező 70 évben.

- Hülye. - mondtam nevetve, majd óvatosan befeküdtem az ágyába. - Ide jössz? - nyújtottam felé a kezem, majd lassan, hogy ne okozzon fájdalmat, átkarolt. - Hiányoztál. - súgtam halkan.

- Te jobban.

Majd szinte azonnal elnyomott minket az álom, ahogy voltunk, ruhástul, vérüstül, mindenestül.