Próbáltam nagyon halkan kislisszolni a szobából. De egyszerre több helyre is oda kellett figyelnem:

- olyan halknak kellett lennem, amilyennek csak tudtam lenni, ugyanis nem volt szándékomban felébreszteni a szobában alvó személyt.

- a ruhámat kellett lejjebb húzogatnom, mivel a folyosón az urak szeme eléggé megakadt a formás fenekemen, ami majdnem kilátszott ettől az átkozott lila mini ruhától.

- ráadásul még a mobilom is megcsörrent. Szerencsére csak rezgett.

Nem volt éppen egy könnyű feladat, és az is egy külön zsonglőr számba mehetett volna, ahogy a telefonommal ügyetlenkedtem. Esetlenül mosolyogtam a mellettem elhaladó emberekre. A nők megvetéssel néztek rám, a férfiaknak meg kiestek a szemeik. Miért nem mutogatnak rám ujjal, hogy: te lotyó!

Még valaki félreértené, cseppet sem vagyok lotyó. Oké, az öltözködésem kivételesen az. De azt is meg tudom magyarázni. Egyszerű: tegnap buliztam, és az éjszaka túl jóra sikeredett. Vagyis ebben a hotelben kötöttem ki egy vadidegen férfival. Szerencsére még nem ébredt fel, így el tudtam előle menekülni.

- Haló? – szóltam a mobilomba halkan, és a lift felé siettem.

- Abby! – kiáltott bele Anabelle, a legjobb barátnőm. Minden az ő hibája! Meg azé a jó pár tequiláé. – Vagy… miért suttogsz? – fogta halkabbra a hangját.

- Utállak! Ez nagyon rossz ötlet volt! Axel is ki fog nyírni!

- Axel, Axel… - sziszegte mérgesen. – neki nem kell megtudnia. Világos? Márpedig se tőlem sem pedig tőled nem fogja megtudni. Amúgy is most éppen szakítottatok, nem? Akkor meg? Ne törődj vele. Járt már neked ez a kis igazi etye-petye!

- Van fogalmad róla, hogy egy vad idegen pasival feküdtem le az este? – emeltem fel a hangom. De nem kellett volna. Minden szem rám tapadt a liftben. Bocsánatkérően körbemosolyogtam, és felvettem a napszemüvegem. Próbáltam elbújni a sarokba, de még így is jócskán kaptam megrovó pillantásokat.

- És? Fő a változatosság. Axel is megcsalt, nem?

- Most már nem róhatom fel neki. – krákogtam idegesen.

- A lényeg, hogy az a lila mini bevált. – kuncogott. – Majd kölcsön adod?

- Anabelle! Csak, hogy tudd, most nagyon nem szeretlek! Megrontottál!

- Egy: nem én rontottalak meg, hanem az a srác. Kettő: huszonhat éves vagy az Isten szerelmére!

- Három: most leraklak. Szia! – csaptam be a telefonomat mérgesen a táskámba. Próbáltam úgy igazgatni a ruha felső részét, hogy a mellettem álló 15 éves kamasz - aki próbálja velem elhitetni, hogy aki mellette áll az nem az anyukája- ne kapjon rálátást a melleimre. Ezért utálom én a nyakba akaszthatós ruhákat. Jobbra néztem, és megláttam magamat abban a hatalmas tükörben. Elborzadtam. Nem azért, mert úgy nézek ki, mint aki most kelt fel az ágyból egy kiadós és igencsak szenvedélyes este után, hanem mert undorodtam magamtól. Mégis, miért tettem? Nem is ismerem a pasast! Igaz, amit ismerek belőle, azt igencsak értékelem. Akaratlanul is elmosolyodtam, amikor az estére gondoltam. Meg is bántam. Nem volt helyes, amit tettem!

Úgy rohantam ki az épületből, ahogy csak bírtam. Sikerült elkapnom egy taxit és hazaszállíttattam magam. Ha azt hittem, hogy nyugodtan elfeküdhetek a saját ágyamon egy kiadós zuhanyzás után, akkor tévedtem. Egy ismerős motor parkolt a kocsi feljárómon. Nagyot lélegeztem mielőtt kiszálltam a taxiból.

- Jó reggelt Frau Schneider! – integettem a szomszédnak, aki a kertjét nyírta. Egy kisebb társasházra tettem szert az elmúlt években. Nem nagy, de nekem megfelel.

- Jó reggelt Abbygail! –köszönt vissza, mustrálva a ruhámat.

- Szia Abby! – krákogta Axel a motorjának dőlve.

- Szia. – nem néztem rá. Nem voltam képes. Pontosan tudom, hogy megcsalt. Illetve rávetette magát egy büdös szuka, és nem bírt neki ellenállni. De én se vagyok jobb. Sőt.

- Bocsánatot szeretnék kérni. Tudom, hogy hibáztam. Sajnálom. – Axelnek nem szabad megtudnia. Tőlem sem fogja megtudni, és Anabelle is a szavát adta. Igaza van annak az őrült nőszemélynek. Ha megtudja, hogy mit tettem, ő nem fog nekem megbocsátani. Egyszerűen nem szabad neki megtudnia.

- Kezdjük előröl. – ajánlottam. – a múltat felejtsük el. Mostantól, ettől a pillanattól kezdődik minden. Rendben?

- Komolyan beszélsz? – csillant fel a szeme, mint egy kóbor kiskutyának, aki esélyt lát arra, hogy befogadják.

- Igen. – még mindig a cipőjét bámultam.

- Szeretlek Abby! – emelt a magasba, és jó erősen szorított magához. Én pedig még jobban ostoroztam magamat. Hogy tehettem azt, amit tettem? És miért volt olyan jó?