-          Kedves utasaink. Kérem, kapcsolják be biztonsági öveiket! Lassan megkezdjük a leszállást.

Az utasok többsége, még csak most ébredt fel.  Jó nekik ők legalább tudtak aludni. Nekem olyan gyomoridegem van, hogy ilyennel már, meg sem próbálkoztam. Vissza kell térnem oda, ahonnan négy éve örültem, hogy megszabadulhattam. De, most nincs más választásom, muszáj vissza mennem. Tegnap felhívott anya, hogy apunak súlyos szívinfarktusa volt. Ha erre gondolok, könnybe lábad a szemem. Imádtam az édesapám, még ha ezt, az utóbbi időben nem igazán bizonyítottam. Mikor bejelentettem neki és az édesanyámnak, hogy elköltözöm a nagyszüleimhez, apunak majdnem megszakadt a szíve. Az más kérdés, hogy anyu boldog volt. Az édesanyámmal nem igazán jöttünk ki. Valamilyen szinten szerettük egymást, hisz mégis csak ő szült, de mind a ketten makacsok és akaratosak vagyunk, ezért nem igazán férünk meg egymás mellett. Kimis dolog, pedig tetőzte a dolgokat.

Éreztem, hogy süllyedünk, mert a gyomrom nem igazán bírja az ilyet, ezért is van, hogy csak akkor vagyok hajlandó repülőre ülni, ha vészhelyzet van. Most pedig az van.  Lassan a gép is földet ért.  Felálltam a helyemről és elindultam kifelé. Amint kiléptem a repülőgép ajtaján, megcsapott a hideg levegő. Már el is felejtettem, hogy itt nyáron sincs kánikula. Hát igen, Finnországot csak kevesen tudják elviselni. A vékony pulóverem összébb húztam magam előtt és elindultam kifelé. Kint a reptér előtt, hosszú sorokban álltak a taxik. Oda mentem a hozzám legközelebb esőhöz.  Kopaszodó, negyvenes pasi volt. Berakta a bőröndjeimet a csomagtartóba, én pedig megmondtam neki a címet.

-          Látogatóba van itt? – próbált velem kommunikálni.

-          Nem a szüleimhez jöttem haza látogatóba. – „haza” olyan furcsa volt kimondani.

-          Maga az a Mendez lány? – kérdezte.

-          Igen!- bólintottam. Nos, azt tudni kell, hogy az édesanyám finn, az édesapám pedig olasz. A Mendez név, elég ismert itt, hisz mi vagyunk a leggazdagabbak Finnországba. Sőt még talán Európába is, de minimum a dobogóért harcolunk. Érdekes, hogy anya a finn. Sokkal hevesebb a vérmérséklete, mint apunak. Erre mindig azt mondta régen apu, hogy, csak azért mert kicserélte őket a gólya.

-          Igazak a szóbeszédek! Maga tényleg olyan gyönyörű!  - mosolygott rám a taxis, amire én zavarba jöttem.  Ennyi idő után, pedig az ember megszokhatná már. A hollófekete hajam és a tengerkék szemem érdekes párosítás. Azt mondják, hogy misztikus. Szerintem meg csak biológia. Én átlagosnak véltem magam, de tisztában voltam azzal, hogy sokan nem így gondolják. – Maga nem igazán bőbeszédű. – kacsintott rám.

-          Csak gondolkodok, már el is felejtettem, hogy itt milyen hűvös az időjárás.

-          Hűvös? Viccel én megsülök. - csak, hogy nyomatékot adjon a szavainak, megtörölte izzadt homlokát.

-          Én már elszoktam ettől az időtől. Nekem 20 ^OC még nem igazán meleg.

-          Tényleg, hisz ön eddig Olaszországban élt, ha jól tudom. – nézett rám. Én pedig csak összeráncoltam a szemöldököm. – Az újságok azt írták.

-          El is felejtettem, hogy itt benne vagyok a lapokban. – mosolyogtam el magam. – Igen eddig, a nagyszüleimnél éltem.

-          Látszik is magán, szép barna színe van.

-          Köszönöm – pirultam el ismét. Mire a sofőr csak jót nevetett.

 Harminc perc volt az út. Mikor odaértünk, a taxis kivette a csomagjaim.  Kifizettem neki az útiköltséget és biztosítottam róla, hogy egyedül is be tudom vinni a csomagjaim. 

Mikor elhajtott a taxi. Vettem egy mély lélegzettet és elindultam a házunk felé. Ránézésre ez a ház sem különbözött a többitől. Ezt is fenyőburkolat borította. Talán a mérete ütőt el a szomszédjaitól. Volt benne minden, ami a kényelemhez kell, mégis otthonos volt. Hiába volt sok pénzünk, sosem kérkedtünk vele. Mikor felértem a verandára épp Rami jött ki tőlünk. 

-          Szia!- köszöntem neki halkan.

-          Szia! – először furán nézet rám, de miután leesett neki ki vagyok, eltátotta a száját. Mielőtt bármit is mondhatott volna már be is mentem a házba. A bőröndjeimet kint hagytam, mert már az is felért egy maratonnal mire elcibáltam a verandáig. Lehet, hogy rá kellett volna gyúrnom még erre az első találkozásra, mert azt gondoltam, hogy anya elé kerülni is gáz lesz de, hogy ott legyen az egész Räikkonen család. Látom nem számítottak rám. Úgy tátogtak, mint a partra vettet hal, még vicces is lehetet volna.

-          Sziasztok! – köszöntem nekik. Semmi reakció, na, jó ezek tényleg lefagytak.

-          Mégis eljöttél!- szólt oda anya gúnyosan.

-          Mondtam, hogy jövök! – válaszoltam nyugodtan.

-          Gyere, ülj le, igyál egy teát, mert mindjárt megfagysz. Kicsit jobban is felöltözhettél volna. – nézett rajtam végig. Hát lehet, hogy a farmer rövidnadrág és egy pánt nélküli fehér topp nem a legjobb választás, így estefelé, hiába az a semmit nem érő divat pulóver.

-          Nem kérek köszönöm! Különben meg elaludtam a gépen és nem volt időm átöltözni. – az istenért se vallanám be, hogy azt felejtettem el, hogy milyen idő van itt este.

-          Látom még mindig szeleburdi vagy! Az ember azt hinné, hogy huszonnégy évesen benő a fejed lágya.

-          Hát, tévedtél. – rántottam meg a vállam. – Apa, hogy van? – kérdeztem aggódva.

-          Na, most érdekel. Bezzeg az elmúlt négy évben csak akkor hívtad fel mikor nagyon muszáj volt.

-          Apa, hogy van? – kérdeztem meg még egyszer.

-          Mi addig felmegyünk Kevinhez, ha nem bánjátok! – szólalt meg Paula.

-          Rendben, de ne mondjátok meg neki, hogy itt lánya. Hadd, legyen meglepetés.

-          Oké! –bólogatott Matti, Paula és Kimi egyszerre. Istenem Kimi még mindig jól néz ki. Na, ezt a gondolatot azonnal töröld ki a fejedből.  Csak bajt hozott mindig rád.

-          Anya sajnálom, hogy csak most jöttem. – mondtam mikor már csak ketten voltunk.

-          Sajnálhatod is. Ha tudnád mennyire hiányoztál az apádnak. Hisz te vagy a szeme fénye.

-          Anya kérlek, nem veszekedni jöttem. Hibáztam! Elismerem. Megértem, ha gyűlölsz, meg van rá az okod, de kérlek! Nem kell ezt percenként az orrom alá dörgölni. – fakadtam ki.

-          Rendben. – nézett rajtam végig. – Megváltoztál. Igazán gyönyörű nő lett belőled.

-          Ezt most komolyan gondolod? – lepődtem meg.

-          Miért? Sose mondták, hogy szép vagy? – csipkelődött.

-          De, csak azok nem számítottak. – mondtam halkan.

-          Gyere, vigyük fel apádnak a teáját.

-          Biztos jó ötlet, hogy Kimivel egy szobába kerüljek?  - kérdeztem aggódva.

-          Ugyan már négy év telt el az óta! Biztosra veszem, hogy nem haragszik.

-          És ha még is?

-          Majd mindjárt kiderül. – nyomta a kezembe a tálcát, ami meg volt rakodva apró süteménnyel és teás csészékkel.

-          Én megyek előre! – mondta az ajtó előtt.

-          Szívem nem hoztál teát? - hallottam bentről apu hangját.

-          Én nem, de van egy meglepetésem. – mondta anya

-          Nem gondolod, hogy kicsit öreg vagyok én már a meglepetésekhez? – kérdezet vissza apa.

-          Na, akkor én már be se jövök! – szólaltam meg az ajtóból.

-          Vanessa? –lepődött meg apa.

-          Miért nézz rám itt mindenki úgy, mint aki szellemet lát? – tettem le a tálcát az éjjeliszekrényre.

-          Gyere ide! – ragyogott fel az arca. Oda ültem mellé az ágyba, ő pedig jól erősen megszorítgatott. Kezdetben nem bántam és nagyon jól esett, de amikor a bordáim sajogtak akkor közbe kellett szólnom.

-          Apa, a bordáim! – nyögtem elhallóan.

-          Nem is hiszem el, hogy itt vagy.  – mosolygott rám. – De, hogy kerülsz ide?

-          Anya hívott tegnap, hogy elég rossz passzban vagy.

-          Anyád túloz! – legyintett játékosan.  – Meddig maradsz? – kérdezte kissé aggódva.

-          Ameddig szeretnéd. - mosolyogtam rá.

-          Örökre? – csillant fel a szeme.

-          Talán!

-          Ez most komoly? – szólt bele anya is a beszélgetésbe.

-          Igen! – néztem rá.

-          Nem fog hiányozni Olaszország? – kérdezte Matti.

-          Nem tudom!

-          Mi lesz az ottani életeddel? – kérdezte most Paula.

-          Ezt, hogy érted?

-          Hát állásod, lakásod?

-          Hát az állást itt is meg lehet oldani. A lakást meg ott hagyom Justinnak.

-          Na és mi történt veled? Mikor találkoztunk a nagyi temetésén, elégé magad alatt voltál. Tényleg mennyiért adtad el a hotelt? - tudakolta anya.

-          Nem adtam el.  – jelentettem ki.

-          Tessék? - kiáltott fel apa. – Akkor még is mi a fészkes fenét csináltál azzal a koszfészekkel?

-          Felújítottam.

-          Miből? Tudtommal, tőlem nem kértél semmi pénzt.

-          Bankkölcsön. – mondtam ki nagy nehezen.

-          Mi????? Te teljesen megörültél! –jelentette ki. – Milliárdos vagyok, a lányom pedig kölcsönt vesz fel.

-          Mondtam, hogy a saját lábamon akarok megállni.

-          De így? Na, jó mennyit vettél fel, majd én visszafizetem.

-          Nem kell.

-          De kell! Nem vitatkozom. – jelentette ki. Megszokta, hogy övé az utolsó szó.

-          A te lányod! Ezt a konokságot, tőled örökölte. - mondta anya.

-          Felhívom még ma az ügyvédemet, hogy intézkedjen. – rá se hederített apa.

-           Mondom, hogy nem kell! Már vagy egy éve vissza lett fizetve. – jelentetem ki.

-          Miből?

-          Bármennyire hihetetlen, de mama alap ötlete jó volt. Csak már öregek voltak a kivitelezéshez. Nekünk sikerült. 5 csillagos szálloda lett és fél év alatt visszatermelte a felvett összeget. Annyira sikerült, hogy nincs két hónapja, hogy megnyitottuk a harmadik szállodánkat.

-          Mi abból a koszfészekből 5 csillagos szálloda? Ez valami vicc? – röhögőt anya hangosan.

-          Nem anya nem vicc. Tudod, a nászutasok szeretik a tengere néző lakosztályokat. Ráadásul még mindig divat tengerparton házasodni. A sok gyerekes családok is szívesen mennek olyan helyre, ami gyerek barát. Persze mindezt megfizethető áron.

-          Na, és akkor a pasikkal, hogy állsz? – kérdezet apa. Nem akarta, hogy egy újabb veszekedés törjön ki.

-          Hát kétszer férjhez mentem és már van 2 unokád. – mondtam mosolyogva.

-          Mi? – bukott ki Kimiből a kérdés. Mindenki úgy nézet rám, mint valami szörnyűségre.

-          Nyugi! Csak vicceltem! –röhögtem el magam.

-          Látom, azért a humorérzéked nem változott. – mondta apa .  – De biztos, hogy nincs kicsi Nessa sehol ugye? –tette fel azért még egyszer a kérdést.

-          Biztos. – mosolyogtam. – Hidd el, azért csak tudnék róla, ha lenne egy gyerekem.

-          Mi már nem is zavarunk!- mondta Matti. – Majd még beugrunk egy párszor. Sziasztok!

-          Sziasztok! – köszöntem el tőlük.

-          Na, de most már alvás van.  –fordultam apuhoz, mikor már csak ketten voltunk.

-          De…

-          Holnap is itt leszek, de már én is fáradt vagyok.

-          Oké!

-          De azért megvárom, még elalszol.

-          Nem vagyok gyerek. – durcázott.

-          Tudom! De olyan rég láttalak. – mosolyogtam.

-          Az már csak a te hibád.  – szólalt meg már félálomból

-          Tudom! – mondtam neki, mire elaludt.