Már három hete itt vannak Bergenben és még semmi sem történ, azon kívül hogy mindenkivel tartják a három lépés távolságot. Lehet hogy én tulajdonítottam túl nagy jelentőséget annak, hogy ők megjelennek az életemben, de ők semmi jelét nem mutatják az érdeklődésnek.

- Felvágós – ez volt az első gondolatom hétfőn reggel, mikor a Cullen család bevonult az iskola parkolójába. Pont olyan átlagos felhős reggelre ébredtem mint általában. Joseph vitt kocsival a suliba. Már alig vártam, hogy a többieket is megpillantsam, ezért még nem mentem be az épületbe, a lépcső legtetején állva vártam hogy megérkezzenek. De ilyen belépőre a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna. Az első kocsi egy Ford Interceptor volt. Azt hittem hogy ezt a tanulmányautót sosem gyártották le, szorosan utána egy olíva zöld Jeep Renegade, nem esett de kellemetlen idő volt, a kocsi teteje viszont le volt nyitva. Azonnal felismert Emmett mosolyát, élvezte ahogy mindenki megrökönyödik rajra. Mögötte egy ezüst BMW Gina, tökéletes akár a sofőrje. Rosalie haja még ebben a homályos derengésben is csillogott. A kanárisárga Porsche nem lehetett másé mint Alice, a szívem egyke gyorsabban kalimpált a mellkasomban. Utána a lehető legszebb Volvo következett sc90, egyértelmű volt számomra hogy Edward vezeti. A Volvót egy Ferrari követte, biztosan Bella, ha olyan lennék mint ő tuti Ferrarit választanám. Lássuk csak mi van még itt, egy Aston Martin, egy Merci és egy Hummer. Ha nem tévednem az érzékeim akkor az Astonból Jasper a Merciből Nessie, és a Hummerből Jacob lép majd ki. A kocsikaraván egyszerre foglalta el egymás melletti parkolókat és tökéletesen időzítve egyszerre szálltak ki a kocsikból. Nem tévedtem, hihetetlen volt végignéznem az érkezőkön, egy furcsa leírhatatlan érzés járt át, olyan mint mikor régen látott ismerősökkel találkozik az ember újra. Ott álltam a bejáratnál és ledöbbenve néztem ahogy elindultak az autóktól. Carlisle és Esme vezették a sort, utánuk pedig a jól bevált párosok. Emmett Rosalie, Alice Jasper, Edward Bella, és végül Nessie és Jacob. Anyám alig hittem a szememnek, még szebbek voltak mint az emlékeimben, és Jacob még nagyobb volt mint Emmett. Egyre csak közeledtek, és én egyre inkább magamba szívtam mámoros illatukat. Csak néztem őket ahogy a többi mellettem álló diák, mégis azt hittem, hogy számukra én más leszek mint a többi gyerek az ajtóban, de ők még csak rám sem néztek. Semmi érzelem nem tükröződött az aranyosan csillogó szemükben. Miután magamhoz tértem az első sokkból akkor jöttem rá hogy egy valaki hiányzik. A parkoló már teljesen kiürült, sőt a diákok többsége már az épületben volt, én meg csalódottak ácsorogtam odakint. Megfordultam, hogy körülnézzek, sehol sem volt a számomra oly várt személy. Már majdnem feladtam a reményt és az ajtó felé fordultam, de akkor megütötte a fülemet egy szokatlan hang. Az eső újra kopogott az aszfalton, halkan és már a közeledő jármű hangja el is nyomta. Egy piros Honda fordult be a parkolóba, egy srác ült rajta, a srác. Megállította a gépet, a sisak még a fején, és úgy indult el felém. Feltűnően bámultam, mikor mellém ért éreztem a tekintetét magamon, ő lassan levette a sisakot, és szétengedte a félhosszú barna haját. Ennyi volt az össze reakció amit felém küldött. És én minden nap többször is felidézem a történteket, és eljátszok a gondolattal, hogy mi lett volna ha egyszerűen elé állok és a szemébe mondom, hogy

- Hello Anthony, tudtad, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve, vagy hogy Szia Toni, én is épp olyan groteszk keverék vagyok mint te – és közben bájosan mosolyognék rá. De ezt egyszer sem tettem meg. Még le lett volna elég bátorságom, alkalmam nem nyílt rá. Miután ő bement az épületbe én is kelletlenül indultam az órámra. Matek, ez volt az egyetlen tantárgy ami kellően le tudta kötni a figyelmemet. A tanár már épp megtartotta a létszám ellenőrzést mikor beléptem az osztály. Nem mondott semmit csak barátságosan rám mosolygott, majd intett hogy üljek a helyemre. Jensen rendes fazon volt, én meg néha nagyon utáltam, hogy senkit semmiért nem szid le. Kelletlenül ültem a helyemre, és csak akkor vettem észre hogy valaki ül a padom túlsó végében. Nagyon gáz, főleg hogy felsejlett bennem egy emlékkép egy látomásomból. Mikor Bella első biológiaórájára ment. Edward pont ilyen megvető tekintetet küldött szerencsétlen felé, mint ahogy most Anthony néz rám. De miért is húzódzkodom vissza, kérdezte egy hang a fejemben, hiszen én vagyok itthon, és ők tolakodtak be az én életembe. Figyelmeztetett a hang, ha nem vesznek rólam tudomást hát én sem fogok, pukkadjanak meg ott ahol vannak. Azzal a padom szélére húzódtam, és nem foglalkoztam Anthonyval. Szóval így megy ez már pontosan három hete. Ő minden matekon mellettem ül, sőt fizikán és azt hiszem még kémián is. Még szerencse, hogy ebben a félévben nincs laborgyakorlat, szörnyű lenne az együttműködésünk. A többiekkel csak a menzán találkozom. Bella és Edward a biológiaszakra járnak. Biztosan a szép emlékek miatt. Alice és Nessie a rajz és tervezés irányt választották. Nekem meg maradt a szótlan Anthony meg a matek- fizika- kémiaszak. Néha mikor a tudatom teljesen kiszámíthatatlan, akkor feltűnően bámulom az idegeneket. De én vagyok az egyetlen az egész iskolában aki rájuk mert nézni. Most is egy ilyen bamba szakaszomban vagyok. Az emberi táplálék a tálcámon és úgy sétálok, hogy egyedül fogyasszam el az ételt amihez egyáltalán nem fűlött a fogam. Annyira elmélyülten bámultam őket, hogy elbotlottam a saját lábamban. Nekem sikerült talpon maradnom, de a kaja a földön landolt, bár meg tudtam volna menteni, de az túl látványos lett volna. Válogatott norvég nyelvű szitkok tömkelege csúszott ki a számon. Persze a menzában mindenki rajtam nevetett. Lopva az idegenek felé fordultam. Ők még csak rám sem néztek, biztosan nem értették mit is mondtam. Ellenben a tanárral aki a hátam mögött állt.

- Sophine Alice Whitlock vigyázz a szádra – mondta papa és én rosszallóan néztem rá miközben megfordultam újra a látószögembe került a Cullen asztal. Mindannyian rám meredtek. Vajon eddig nem tudták hogyan hívnak.

- Bocs – mondtam röviden majd összeszedtem a kajám maradékát, és újra sorba álltam az ételért. Nem volt hozzá kedvem, hogy egyek, de muszáj volt mivel másként nem juthatok a szükséges táplálékhoz. Per pillanat legszívesebb eltűnnék a föld felszínéről. Eddig is utáltam ha megbámultak, de most szinte sütötte a bőröm. Nagy zavaromban arra sem futotta, hogy belehallgassak a gondolataiba. De most hatalmas csend áradt felőlük. Volt egy olyan érzésem, hogy Bella keze, vagyis képessége van a dologban. Duzzogva tömtem magamba az ebédem, majd a menzáról a tesiórára indultam. Gyorsan magamra vettem a suli egyenszerelést, majd a csarnokba léptem. Eddig Dahl edző volt a tanárunk, most viszont Jacob Black állt a csarnok ajtajában.

- Basszuskulcs – csúszott ki a számon, ahogy megláttam őt. Magasabb volt mint az ajtókeret.

- Mivel Dahl edző hirtelen és meghatározatlan időre lebetegedett, így addig én fogom őt helyettesíteni. Jacob Black vagyok, a mindenki nyugodtan tegezhet, de elvárom mindenkitől a kellő tiszteletet. Nem tudom, hogy hogyan folytak az eddigi óráitok, de részemről meggyezhetünk egy olyan szabadabb megoldásban, hogy ti mindig megmondjátok hogy mit szeretnétek csinálni, és akkor arra építjük fel az órát – Jacob Black ha nem ismerném már most szimpatikus lenne. Dahl edző eléggé pszichopata volt. Két kilométeres futással indított, és komoly gimnasztikai gyakorlatokkal folytatta az órát. Nekem nem számított volna, ha Joseph hagyja hogy úgy éljek mint ő. Megint éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa. Az óra hamar eltelt, Jake nagyon barátságosan viselkedett, néha látszott rajta hogy zavarban van, de összességében kiállta a próbát. Engem viszont most már nem csak Joseph és a nézetei idegesítettek hanem a lányok is, főleg a gondolataik. Egytől egyik vonzónak találták a két Black fiút, és megállapították hogy a két testvér mennyire hasonlít is egymásra. Viszont én tisztában voltam az igazsággal, hogy Anthony William Black nem az öccse Jacob Blacknek, hanem a fia. Előbb tudtam, hogy ő létezni fog, mint ahogy megfogant az anyja méhében, de mégis olyan hihetetlennek tűnt, távolinak és megfoghatatlannak. Most mégis itt vannak előttem egy karnyújtásnyira. Istenem, hogy szeretném magamhoz ölelni őket, mindenkit, az egész családot, de Joseph szerint még nem lehet még idő kell. amiből nekem már egyre kevesebb van.

- Kimegyek az erdőbe – mondtam Jospehnek este odahaza.

- Rendben de légy óvatos, ha bármi furcsát érzel azonnal gyere haza. – Nanááá, majd persze. Gondoltam magamban és becsaptam az ajtót. Pontosan tudtam, hogy Joseph a bármi furcsa alatt Cullenék megjelenésére gondolt az erdőben. Meg sem fordult a fejemben, hogy bármi bajom eshet, ha összefutom velük az erdőben. Mi bajom is eshetne, kérdeztem magamtól ahogy az erdő felé indultam. Fel a kaptatón a sziklák közé. Imádtam itt lenni, el sem tudom képzeli milyen lenne másol élni. Felmásztam a kedvenc fenyőfám tetejére, onnan nyílt a legszebb kilátás a tájra. Előbb a kikötőt fürkésztem, majd a hegyek felé. Mögöttem egy nagyobb tisztás terült szét. Zajt hallottam, és két alak körvonala rajzolódott ki előttem. Az agyam racionálisan gondolkodó része tudta, hogy nem szabad odamennem egyedül. De sosem gondolkodtam racionálisan. Elrugaszkodtam a fa ágáról ahol eddig ültem, és átugrottam a következő fenyőre, egyre csak közeledtem feléjük. Aztán már óvatosabb voltam, a hallótávolság pereménél megálltam és onnan figyeltem őket tovább. Olyanok voltak mint két kölyökmacska akik csak játszadoznak a fűben. Már hosszú ideje figyeltem őket, még szerencse hogy felőlük fújt a szél így ők az én illatomat nem érezték. Viszont én az övéket., azonnal tudtam, hogy ki az a két ember aki odalent van. az egyik Jasper a másik meg Anthony. Harcoltak, de hogy miért azt nem tudom, aztán rájöttem, hogy az egész valami edzés vagy gyakorlás lehet. Jasper magyarázta hogy mikor mit csináljon, és Anthony nagyon gyorsan tanul. Hirtelen megfordult a szél, éreztem ahogy belekap a hajamba, és feléjük viszi az illatom. Nem várhatom meg míg eléri őket. Le kell lépnem, elkéstem. Mind a ketten megmerevedtek egy hosszú percre, aztán felém kapták a fejüket, oda ahol az előbb még ültem. A fák csúcsain közlekedtem, mert így sokkal gyorsabb voltam mint talajon, és bíztam abban hogy őket is megkavarta az hogy nem tudták eldönteni hogy a fákról jött az illatom.

- Ott – hallottam egy halk kiáltást a hátam mögül. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy megfordulok és megnézem mi történt. De végül a túlélési ösztönöm erősebb volt, és csak menekültem tovább. Mikor már azt hittem, hogy elég messze vagyok tőlük a földre ugrottam, és tovább futottam. Ügyeltem, hogy a testem semmihez se érjen hozzá, és hogy a talpam is csak minimálisan érintkezzen a talajjal. A zajok és az elfojtott morgás egyre csak közeledett felém, megrémültem. Már láttam a város peremét a fák között, már közel a civilizáció, és odakint már biztonságban vagyok.

- Anthony neeee – hallottam egy utolsó kiáltást szorosan a hátam mögött. Olyan volt mintha valaki megérintette a hátam, de ahogy megfordítottam a fejem nem láttam senkit, csak hangos csattanást. Hihetetlenül kíváncsi voltam, hogy mi történhetett, de tudtam, ha most visszamegyek akár meg is halhatok. Így hát gyors léptekkel indultam haza.

- Sajnálom – mondta Anthony lesütött szemekkel, nyakig sárosan.

- Ugyan öcskös a legjobbakkal is előfordul – veregette meg a vállát Jasper, aki legalább annyira sáros volt mint Anthony.

- Jó lenne anyáéknak nem elmondani a történteket.

- Egyet értek veled, jobb ha erről az incidensről nem mesélünk nekik. De most már elárulod végre hogy mit akarsz tenni?

- Azt amit eddig, nem veszek róla tudomást – válaszolta Anthony félvállról.

- Ez így nem járja, a nagyapád is próbálta a nagyanyáddal, sőt az anyád is megjátszotta az apáddal, a szívednek nem tudsz parancsolni.

- De hiszen láttad, hogy az előbb képes lettem volna megölni őt. Bármennyire is vonzódom hozzá nem tehetem ki ekkora veszélynek.

- Figyelj, ő nem egy egyszerű földi halandó, neki van esélye arra hogy túlélje melletted, csak… - de Jasper nem tudta befejezni a mondatot.

- Csak, én nem akarom, ő képes volt megálni vér nélkül, tökéletesen elégedett az életével ami van.

- És ezt te honnan tudod? Beszéltél vele? Tudod hogy mit gondol, vagy mit érez. Ő olyan mint te és eddig itt élt egyedül, most meg megjelenik egy pontosan olyan teremtmény mint ő. Szerinted nem akarna megismerni, vagy nincs ezer meg ezer kérdése az életeddel kapcsolatban. Szerintem barátkoznotok kellene, és tapasztalatot cserélni.

- Nem is tudom, ezt jobb lenne megbeszélni Carlisle- lal, meg Edwrad-dal és a többiekkel. Így is túl nagy a család, mi lesz ha túl közel engedem magamhoz, és aztán már nem is tudok nélküle élni.