Meglepő, hogy mennyire gyorsan rohan az idő ha az ember biztonságban érzi magát. Rengeteg időt töltöttem a Cullen család körében. Néha furdalt a lelkiismeret hogy annyiszor magára hagyom Josephet. De ő egyetlen egyszer sem tett szemrehányást, mindig azt mondta hogy meg kell ismernem az új családomat.

- De nekem még mindig te vagy a családom – mondtam neki, akkor is azért voltam otthon mert az egész család vadászni ment, olyankor kénytelen voltam otthon maradni.

- De Kicsi, nem lesz mindig így. Ha már biztonságban leszel velük én elmegyek – válaszolta majd egy csókot nyomott a fejemre.

- Elmész? De hova, és minek? – kérdezgettem elképedve.

- Elfáradtam – bennem meg tudatosult, hogy ő elmenni nem egy másik helyre akar, hanem meghalni. Elképzelni sem tudtam, hogy ez megtörténjen. – Ne légy szomorú, teljes volt az életem, ahogy volt, és semmit sem bántam meg. De még így is rengeteg időnk van együtt. De most menj és feküdj le, pihenned kell – azzal ott hagyott a szobámban. Nagyon nehezen tudtam csak elaludni, végig Joseph szavai zsongtak a fejemben.

- De ez így nem maradhat – hallottam a szobámba beszűrődő ingerült ismeretlen hangot. Ugyan az a hang volt mint a múltkor. Biztosan csak álmodom.

- Meg kell őt ölni – mondta egy másik eddig sosem hallott hang.

- Nem tehetitek meg velem – a harmadik férfi hangja lágy volt, selymes és hívogató. Legszívesebben azonnal kirohantam volna a szobából, hogy megnézzem ki ő. De nem tudtam kinyitni az ajtót, túl nehéz volt. Túl nehéz, mióta is nehéz nekem valami, jó oké, hogy nem vagyok olyan erős, mint Anthony, vagy a vámpírok, és Jacob, de azért én sem panaszkodhatom. Megnéztem magamnak az ajtót, egy hatalmas tölgyfából faragott vaspántos, legalább 3 méter magas ajtó volt.

- Mindenkinek meg kell halnia, legyen az ember, vámpír, vagy farkas. Veszélyesek ránk - jelentette ki egy női hang. Én meg újra próbáltam ajtót nyitni, de az még csak zajt sem csapott, nemhogy kinyílt volna. De legalább nem buktam le, nem tudták meg hogy hallom őket. Kicsit jobban körülnéztem a szobában. Olyan volt mint egy hatalmas öreg vár egyik elhagyatott cellája, mintha az egészet egy sziklába vájták volna. A levegő meg tiszta nedves volt, és elviselhetetlenül dohos szag volt a szobában. El sem tudtam képzelni, hogy hol lehetek, de azt tudtam, hogy minél előbb el kell tűnnöm innen, vagy legalább fel kell ébrednem.

- Legalább valami ételt adjunk neki – mondta az a hang ami olyan kedvesnek tűnt, akkor jöttem rá, hogy meglehetősen éhes vagyok. Nem sokkal később zörgést hallottam, vaskos kulcsok csörgését, ahogy a kulcs zajosan elfordul a zárban, és ahogy az ajtó lomha lassúsággal kinyílik. Kicsit rettegtem attól hogy ki lép be az ajtón, de a kíváncsiságom erősebb volt mint a félelmem.

- Hoztam neked reggelit – mondta a hang, de nem az akit előbb hallottam, hanem egy ismerős. Egy olyan akihez arcot is tudok kapcsolni. – Baj van? - kérdezte rémülten Anthony, mikor meglátta rajtam, hogy megijedtem.

- Csak rosszat álmodtam – mondtam neki, ő meg az ágyam mellé ült, és szorosan magához ölelt.

- Szoktál álmodni? – kérdezte elképedve, nem értem mi ezen akkora csoda, hiszen ő is szokott aludni.

- Miért te nem? – kérdeztem vissza miközben közelebbről szemügyre vettem a reggelimet. Éhes voltam mint egy farkas.

- Igaz, hogy alszom, de álmodni még sosem álmodtam, fizikailag nem fáradok el, sőt szellemileg sem, de mégis a bioritmusom megköveteli hogy aludjak.

- Biztos a különleges táplálkozás miatt van. Át kellene mennem vega vámpír kosztra, akkor lehet elmúlnának ezek a rémálmok.

- Sokszor álmodsz ilyeneket? – kérdezte közben a fejemet simogatta.

- Nem is annyira, csak kétszer volt, de nagyon furcsa, és nem is igazi rémálom. Csak arról beszélt valaki egy másik szobában, hogy meg kell hogy öljenek. Először csak engem, vagyis az első álomban, most viszont már azt is mondták, hogy a farkasokat és a vámpírokat is. Eléggé rémisztő a főleg hogy nem tudom őket hova tenni. A hely ahol voltam is ismeretlen volt. Az is lehet hogy semmi valóság nincs benne.

- Nyugodj meg amíg mi itt vagyunk nem esik bántódásod – duruzsolta megnyugtató bársonyos hangján Anthony. – Tudod mire gondoltam? – mosolygott rám

- El sem tudom képzelni – hazudtam, mert pontosan tudtam mi jár a fejében, de nem akartam elrontani a jó kedvét még ennél is jobban. És hogy őszinte legyek, még nem tudtak a képességeimről. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy minél előbb el kell mondanom nekik, hogy mi is a helyzet velem.

- Arra gondoltam, hogy átjöhetnél hozzánk, és ott is maradhatnál az éjszakára – mondta csillogó szemekkel. Ebben mi az újdonság. Ezt már sokszor eljátszottuk. – Egyedül leszek otthon.

- Anyám, na ilyen sem volt még, hova megy mindenki? – kérdeztem meglepetten, mivel ilyen nagy családból addig mindig jutott ránk pár figyelő szempár.

- Még nem jöttek vissza a vadászatból – magyarázta Anthony, és mind a ketten kajánul vigyorogtunk

- Akkor miénk az egész lakás – tettem hozzá. Majd kiugrottam az ágyból és öltözni kezdtem.

- Hova ez a nagy sietség? – kérdezte Joseph ahogy épp átszáguldottunk a nappalin.

- Csak átmegyünk Anthonyékhoz, megnézünk valami filmet.

- De ugye nem azért mentek mert kettesben lesztek? – kérdezett rá azonnal. Tudtam, hogy az én hibámból jött rá a titok nyitjára, de hát ez van ha az embert hatalmas érzelmek öntik el. Hogy őszinte legyek el sem tudom képzelni mit mondhatnák neki.

- Dehogynem, pontosan azért megyünk. Kell egy kis nyugi, és egy kis meghittség – válaszolta helyettem Tony, teljesen komoly arccal, aki mintha valakinek a halálhírét közölte volna. Annyira élvezem, hogy mindig meg tud lepni, annak ellenére, hogy ismerem a gondolatait, az érzéseit és a jövőjét.

- Részemről rendben, de csak óvatosan. Egyben szeretném őt visszakapni – mondta neki Joseph.

- Igen is tanár úr – vágta rá Tony és karon ragadott, majd kiszáguldott velem a házból. Már csak arra eszméltem, hogy a vadonatúj piros Audiában ülök, és a Cullen kúria felé hajtunk. Még mindig nem hittem el, hogy a ház üres lesz. De csak akkor vagyok hajlandó elfogadni mikor már egyedül vagyunk a házban. El sem hiszem, még mindig olyan elképzelhetetlen nekem, hogy egyedül vagyunk.

- Mit kérsz inni? Víz, kóla, vér? – kérdezte teljesen komolyan, én meg azt sem tudtam, hogy hova kapjam a fejem. Hogy én vért.

- Elviszel vadászni? – kérdeztem mikor már teljesen megemésztettem amit kérdett.

- Eszemben sincs veszélybe sodorni téged. Csak tudod van nekünk idehaza raktáron néhány tasak

- Embervér? Minek?

- Carlisle ragaszkodik hozzá, bármikor történhetnek balesetek, és ő fel van készülve minden eshetőségre. Szerintem ő az egyetlen akit nem lehet meglepni a családban – mondta majd kivonszolt a konyhába hogy végre megtudja mit is szeretnék inni.

- De én nem vagyok benne biztos, hogy ki akarom próbálni a vért. Nem vagyok felkészülve.

- Jaj angyalkám én ám csak vicceltem – mondta lágyan, majd egy apró csókot nyomott az arcomra. Persze nekem sem kellett több, az érzelmek eluralkodtak rajtam, és nem tudtam neki gátat szabni. Simán megcsókoltam, eddig még ilyen csók nem csattant el köztünk, eddig tartottuk a három lépés távolságot. De most egyedül vagyunk ebben a nagy házban és nem biztos hogy meg tudok állni, de az is lehet hogy eszem ágában sincs leállni.

- Nem szabad – lökött el magától Anthony

- Miért nem? – kérdeztem vissza mikor már kicsit észhez tértem a mámorból.

- Nem kapkodhatjuk el, rengeteg időnk van – nyújtotta felém a karját.

- Velem van a baj – hisztérikus zokogásban törtem ki és a kanapéra rogytam. – Nem vagyok hozzád elég jó – szipogtam.

- Ezt meg miből gondolod? – ült mellém. – Te egy csodálatos teremtmény vagy, én nem vagyok az aki méltó lenne hozzád, én vagyok a gyenge, a kicsinyes a tehetségtelen - jézus az a sok érzelem ami kitört belőle, beleborzongtam.

- Tegyünk egy ígéretet egymásnak, nem mondunk többé ilyeneket – de nem vártam meg a választ csak újra megcsókoltam, szó szerint letepertem. A testem izzott a vágytól, és a szenvedély csak nőttön nőtt, bennem és Tonyban is. Már szó szerint égette a bőröm.

Bevágódott a bejárati ajtó és Alice már köztünk is termett, még feleszmélni sem volt időm, Jasper már távolabb rántott Alice és Tony kettősétől

- Elment az eszetek, mi a jó fenét csináltok – akadt ki teljesen Alice. Sosem láttam ilyennek.

- Csak mint minden normális kamasz – válaszoltam.

- De ti nem vagytok normálisan – emlékeztetett Jasper.

- Tony, jól vagy? Figyelj rám, le kell nyugodnod – suttogta Alice, de Tony egyre csak remegett, önkívületi állapotban volt.

- Anthony nyugodj le – kérleltem, de mintha nem is látott volna, csak elindult felém, de Jasper megállította.

- Tesó lélegezz, ne feledd el ki is vagy valójában – mondta neki Jasper. Én meg csak bámultam ahogy lángra lobbant Anthony keze. Egyszerűen meggyulladt, mint aki benzinbe nyúl és az belobban. Először csak a keze feje égett, de a tűz megállíthatatlanul tódult felfelé a karján. Anthony fájdalmasan felüvöltött, Jasper még mindig szorosan fogta őt, nem engedte el. Pedig az egyetlen dolog ami egy vámpírban komoly kárt tehet az a tűz. És ez a tűz megállíthatatlanul közeledett Jasper felé, hogy feleméssze őt.

- Engedd el – mondta neki határozottan.

- Nem mehetsz oda – akart megállítani Alice, de nem hagytam magam. Tudtam, hogy én vagyok az egyetlen akinek a tűz nem okoz komolyabb bajt. Azt viszont nem bocsátom meg magamnak soha ha Jaspernek valami baja esik.

- Én meg tudom őt állítani. Bennem nem tehet kárt – azzal már ott is álltam Jasper és Tony kettősem mellett. Jasper elengedte Tony testét, már meg volt pörkölődve a ruhája. Alice azonnal odafutott hozzá, hogy szemügyre vegye a kedvese sebeit. Márványosan sima bőre fekete volt a koromtól, de komoly sérülései így elsőre nem voltak. Viszont Tony testét már teljesen elfedték a lángok. A ruhái szinte tisztára elégtek, de ő még mindig csak remegett. De a szemében már nem a szenvedély tükröződött felém, fanem a félelem. Lassan felé emeltem a kezem. Először féltem, hogy fájni fog ha megérintem a lángokat, de csak lágy csiklandozást éreztem.

- Anthony figyelj rám, én vagyok az. Sonny. Szeretlek, bármi is van az én szívem öröktől a tiéd, és jöhet bármi, az idők végéig így marad. De meg kell nyugodnod – suttogtam, és szorosan hozzábújtam, a dereka köré fontam a karom és magamhoz öleltem. Tudtam, hogy ettől a kapcsolattól ez a képesség nekem is meglesz, de azért nem biztos hogy ez a legjobb alkalom arra hogy beszámoljak nekik az életemről. Éreztem ahogy a lángok befedik a testem, majd lassan visszahúzódtak a kezünk feje felé. A tűz eltűnte után is még sokáig egymást öleltük.

- Mi volt ez? – kérdezte Alice.

- Nem tudom, mi csak csókolóztunk, aztán már nem tudtam parancsolni a remegésnek – válaszolta szégyenkezve Tony. – Jobb lenne ha hazamennél – mondta Tony

- Nem itt akarok maradni melletted.

- Szerintem is itt kellene hogy maradjon. A többiek is hamarosan megérkeznek, és akkor megbeszéljük a teendőket, meg hogy hogyan tovább.

- Jasper annyira sajnálom. Most muszáj lesz újra vadásznod, hogy rendbe gyere – mondta Tony – vagy hozok neked Carlisle készletéből

- Nem – vágta rá szinte üvöltve Jasper. – Majd elmegyek vadászni, de meg kell várnunk a többieket.

- Itt meg mi történt? – kérdezte Esme aki elsőként lépett a nappaliba. Alice mindent elmondott a családnak, akik elképedve hallgatták a történetet.

- Kisfiam, ugye jól vagy? – borult Nessie Tony nyakába.

- Anya – szólta el magát, közben meg lopva rám nézett. – Minden rendben, nekem semmi bajom. Ellentétben Jasperrel, akinek orvosi ellátásra, vagy legalább is komoly adag vérre lenne szüksége – válaszolta Tony, miközben kibújt anyja öleléséből.

- Azt hiszem a fiunk bevésődött – jegyezte meg Jacob a háttérben.

- Lehetséges, eddig nem volt tudomásunk semmilyen képességéről, és most hogy már szerelmes, és a farkas gének is felébredtek benne, úgy látszik ezt a különleges tulajdonságot kapta.

- Tűzgyújtó – vágta rá azonnal Emmett – egy fél vámpír aki tüzet gyújt. Kicsit ironikus a helyzet – prüszkölt vigyorogva.

- És te? Jól vagy? – kérdezte meg Bella. Ő volt az egyetlen aki észrevette hogy a szobában vagyok.

- Semmi bajom – mondta neki egy határozatlan mosoly kíséretében.

- Hogy lehet hogy neked még annyi bajod sem esett mint Jaspernek? – kérdezte Rose miközben elég furcsán méregetett.

- Tudjátok én sem vagyok egy átlagos lány. Én egy másoló vagyok. Annyit jelent, hogy le tudom másolni a körülöttem élők képességeit.

- De te nem vagy vámpír – jelentette ki Edward

- Ez egy helyes megállapítás. Pontosan nem tudom hogy mi vagyok valójában, de nagyjából olyan vagyok mint Anthony. Az én felmenőim között is vannak emberek, vámpírok és farkasok.