Kibújtam az ágyból és leosontam a konyhába. A baba már nagyon rugdosott, ahhoz képest, hogy még csak 5 hónapos, nagyon élénk. Szerencsére. J

ÚÚÚ, de megkívántam a forró csokit! De nem azt a híg löttyöt, amit általában árulni szoktak, hanem azt az igazi sűrű és forró, finom italt. Úgy döntöttem készítek egy kicsit… Igazán nem árthat meg ugye? Különben is, Fer mindig azt mondja, hogy egyem-igyam, amit megkívánok, ha arra van szükségünk. Nagyon édes, ahogy be van zsongva a baba miatt… Annyira édes, hogy meg kell zabálni… Hiába a terhesség, azért őt is elég sokszor megkívánom. :D

Ahogy belenézek a csokiból felcsapó gőzbe, beugranak a további emlékek. Mindenki, aki ott volt nagyon örült az eljegyzésnek, a női lények természetesen megcsodálták a gyűrűmet, a fiúk pedig Ferrel viccelődtek, hogy vége a szép legényéletnek. Kibontottunk még pár üveg pezsgőt – ez Kiminek ment a legjobban- és koccintottunk, énekeltünk. Szerencsére a szülein sem láttam, hogy elleneznék az eljegyzést… Igazából csak az anyukájától tartottam, de nem volt semmi kifogása a dolog ellen! Nagyon boldog voltam azon az estén!

Mondjuk az egész hetünk csodásan telt: másnap megjöttek Lore gyermekei és a férje, hát az a két kiskölyök nem semmi! Nagyon aranyosak és furfangosak és cselesek és mindenkit az ujjuk köré csavarnak. Elég gyorsan levettek a lábamról! Láttam azt is, ahogy Nando néha rajtunk felejtette a szemét… Olyan vágyódónak tűnt… Látszott rajta, hogy nagyon szeretne már egy kisbabát. És most már én is. Reméltem, hogy ez minél előbb valóra válik, emlékszem mondtam is neki, hogy mindent meg kell tennünk az ügy érdekében… Csak vigyorgott és kijelentette, hogy ennél kellemesebb „munkája” eddig még nem volt…

Pénteken, ahogy megbeszéltük, elmentünk Ibizára bulizni egyet és ott is aludtunk még szombat-vasárnap is. Egész jó kis hely, bár nekem egy csöppet nagyon pörgős. Viszont a táj gyönyörű, egyszerűen meseszép! És ha Ibiza ilyen szép, milyen lehet Mallorca, ami állítólag Ibizán is túltesz? Bele sem mertem gondolni… Persze csak jó értelemben.

Utána elindultunk a brit nagydíjra… Hát nem volt a szívem csücske, az biztos. Fer csak a 14. lett, egyre jobban elkeseredett a kocsi miatt. Egyszerűen szar volt az egész autó, úgy ahogy volt! Nem mutatta felém, de látszott, hogy bántja és dühíti a dolog! Nem tehettem mást, csak támogattam… És neki ennyi is elég volt.;)

Végül pedig Magyarországra indultunk Fer magángépén. Kimi és Betti is velünk tartottak, ők is meglátogatják a szülőket. Bár nekem lennének olyan szüleim, mint neki… Sokkal könnyebb lenne az életem. Megpróbáltam felkészíteni Nandithot arra, hogy mi vár rá- ránk, de mindazok ellenére, amiket meséltem neki, nem nagyon akarta elhinni. Hát most majd szembesülni fog vele, sajnos. Amíg ezen filóztam, meg is érkeztünk a „rettegett” szülői házhoz. Emlékszem, görcsbe rándult a gyomrom, amikor beléptünk a kapun.

-          Noooncsi, Noooncsi!! – hallottuk a gyerekzsivajt. Ránéztem Nando arcára, kíváncsi voltam, hogy mit szól hozzá. Mosolygott a „bajsza” alatt. Egy picit én is megkönnyebbültem. Hirtelen egy kisebb „szikladarab” ütközött nekünk, aki a mind a kettőnk lábát átkarolta. A nagyobbik „kisbolygó” azért nem volt ennyire heves. 12 éves nagyfiúként nem ölelkezett. Inkább zavartan ácsorgott, amikor meglátta a „nagy ellenséget” mellettem. Tudniillik, ő Schuminak és Kiminek drukkolt.

-          Sziasztok Ördögfiókák, hiányoztam? – emeltem fel a kicsit, Balázst, Bencust pedig magamhoz öleltem.

-          Igen!! – felelte Balika tele szájjal vigyorogva.

-          Hoppá! Kiesett az egyik fogad! – mosolyogtam rá, mire hangosan kacagott. – Bencus, veled mi újság?

-          Semmi különös. – eléggé zavarban volt a drága, Fernandot méregette. Most, hogy itt volt előtte, nem mert neki beszólni, pedig hányszor cukkolt ezzel. Magamban nevettem rajta. Ferhez fordultam. Balika is ekkor eszmélt rá, hogy ki áll ott előtte. Mivel rá már én voltam hatással forma1 ügyileg, így tudta, hogy kinek kell szurkolni. Egyből át is csimpaszkodott az én drágámra.

-          Alonsooo – kiáltotta közben vigyorogva. Nandora kukucskáltam.

-          Úgy sejtem, ő már a te nevelésed. – nézett rám vigyorogva. Bólintottam egyet. – Nocsak kisöreg, hát te nekem szurkolsz? – érdeklődött tőle spanyolul. Balázska meglepetten pislogott.

-          Mit mondott? – érdeklődött tőlem. Lefordítottam neki. Szaporán bólogatni kezdett, majd hozzátette. – De szejetem még Ráááájkönnnent, Fetttelt, Róóózberget és Kubikááááát, Sumáhert…

-          Hmmm. Ők voltak még a kedvencek? – kérdezte Fer nevetve.

-          Igen. De a fő kedvenc te vagy. – mondtam, miközben a gyerekek beszivárogtak a nappaliba.

-          Hát remélem is! – nevetett rám. – És Bencus kinek drukkol?

-          Ő követi a családi hagyományt. Schuminak és Kiminek. – feleltem hozzá bújva.

-          Mit gondolsz, elengedik őket velünk erre a pár hétre?

-          Remélem. Már nagyon hiányoztak. Jó lenne kicsit több időt tölteni velük. – szontyolodtam el egy kicsit.

-          Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy így legyen! – ígérte meg nekem. Jól esett, hogy így gondolt rám. – Nagyon aranyosak a tesóid. Bár Bencus kicsit zavarban van.

-          Nem csoda, mindig ugratott veled, hogy kiesel a versenyből, meg, hogy nem tudsz vezetni és hogy szerelmes vagyok beléd. – Fer felnevetett, velem együtt. – Mondjuk ebben teljesen igaza volt. – Nano megcsókolt. – Bár szerintem a szíve mélyén neked drukkol, csak nem akarja bevallani. – nevettem a kedvesem tenyerébe.

-          Akkor a napokban sok dolgom lesz, hogy ezt beismerje. Mondjuk egy gokartozással le tudom kenyerezni? – kérdezte tőlem.

-          Tuti! Bár akkor Balázska lesz féltékeny.

-          Miért? Ő is gokartozhatna velünk nyugodtan! – nézett rám felvont szemöldökkel. Leesett neki, hogy mi a problémám. – Ne aggódj, vigyázok rá! – nyomott egy puszit az arcomra. – Vagy talán elfelejtetted, hogy én 3 évesen ültem először gokartban?

-          Én felejtettem volna el? – nyújtottam rá a nyelvem. – Felőlem mehet veled, de tényleg vigyázz rájuk! Mindkettő olyan kis szeleburdi tud lenni!

-          Nyugi, nem lesz semmi baj! – ölelt át.

Nocsak, itt a kis gerlepár! – szólalt meg angolul és nagyon gúnyosan a hátunk mögött. az édesanyám. – Csak nem hazatalált a mi kis házi lotyónk? ÚÚÚÚgy hiányoztál! – gúnyolódott tovább. Éreztem, ahogy Fer megfeszül a karomban, az arcára nézve pedig láttam, hogy mindjárt robban.