Megszorítottam Fer kezét és magamban imádkoztam, hogy most ne csináljon jelenetet. Az csak rontaná a helyzetet. Bár tudtam, hogy ő sem az a csöndes típus, szóval vártam, hogy elszabaduljon a pokol.

-          Örvendek! Én a lánya vőlegénye vagyok, Fernando Alonso Diaz! – közölte anyával remegő orrcimpákkal.

-          Ezt valahogy sejtettem! – válaszolta anyám pikírten. – Nos, ha még nem unta meg a leányzót – folytatta gúnyosan, - esetleg beljebb is fáradhatnánk. Látszik, hogy egy cseppnyi udvariasság nem szorult beléd – fordult hozzám, - már rég beinvitálhattad volna a vendégedet a nappaliba.

-          Én is örülök anya, hogy újra látlak. – mondtam neki.

-          Nocsak, ugyanúgy szemtelenkedsz velem, mint régen. - Mielőtt válaszolhattam volna…

-          Miért, talán úgy gondolja, hogy nem szolgált rá? – kérdezte Fer ridegen.

-          Nem hinném. – felelte a legnagyobb lelki nyugalommal. - Viszont megdöbbenve látom, hogy magát egyáltalán nem zavarja a lányom afférja a kis brazil pilóta-társával.. Nem jut eszembe, hogy is hívják? – anyámnak mindig is volt bőr a képén.

-          Noncsinak nem volt semmilyen afférja azzal kis mocsokkal! – közölte Nando elég hangosan.

-          Ezt honnan tudja? Úgy öltözködik, olyan kivágott ruhákban, mint egy kis k…… - mosolygott Nanora a jó édes anyám….

-          Onnan, hogy én vettem el a szüzességét! – ordított anyámra Fernando. – Nem akartam elhinni azokat a dolgokat magáról, amiket mesélt, de esküszöm, most már nem kételkedem többet! Sőt! Noncsi eléggé szépítve mesélte el, hogy hogyan bánik ön a családjával!

-          Wow, ezt megdöbbenve hallom! – tényleg kiült az arcára egy kis meglepetés. – Ezek szerint igazán a lekötelezetted vagyok. – mondta anya nekem.

-          Nem is tudod mennyire. – feleltem neki kissé pimaszul. De megérdemelte nem?

-          ÓÓÓ, most jön az a szöveg, hogy mindent neked köszönhetünk? – kérdezte megemelt hangerővel.

-          Talán nem? – érdeklődött Nando. – Egyébként ezt egyáltalán nem akarta felhánytorgatni önnek, viszont ez a fogadtatás mást nem érdemel. Azért jöttünk, hogy összeismerkedjek önökkel és pár napot eltöltsünk együtt. Viszont úgy látom, hogy ez semmiképpen sem lenne jó ötlet! Elvinnénk 3 hétre a gyerekeket, ha nem baj és már itt sem vagyunk.

-          Felőlem vihetitek őket. Legalább zavartalanul a munkára tudok koncentrálni. Gondolom a magyar nagydíjnál akarjátok visszapasszolni őket.

-          Igen. – feleltem neki.

-          Akkor készítsd össze nekik a cuccokat és máris mehettek. – ezzel otthagyott minket. Felvittem Nandot a szobámba.

-          Bocsánat. Nem hittem volna, hogy ilyen szörnyű lesz. Vagyis mégis, de reménykedtem, hogy fékezni fogja magát… - egy csókkal fojtotta belém a szót.

-          Noncsi, én kérek bocsánatot. Azt hittem, hogy túlzol azokban a dolgokban, amiket meséltél. De ez még annál is rosszabb! – dühtől izzott a hangja. – Egy percig sem engedem, hogy a kelleténél több időt tölts ebben a házban! Ugye hozzám költözöl?

-          Csak ha nem baj. – mosolyogtam végre én is rá.

-          Nem baj, amúgy is szerettelek volna magamhoz csábítani, de ezután erőnek erejével cipelnélek el magamhoz és tartanálak ott! IDE NEM JÖHETSZ VISSZA! Legalábbis addig amíg anyád így viselkedik veled! – elég szenvedélyes kis monológ volt, de nekem tetszett.

-          Oké, viszont akkor össze kell csomagolni az én cuccaimat is. Segítesz? – néztem rá incselkedve.

-          Hát persze! – vigyorgott rám és rögtön neki kezdtünk. Vagy 5 bőröndöt töltöttem meg ruhákkal és cipőkkel, és vagy 10 dobozt könyvekkel. /Említettem már, hogy imádok olvasni?/ És csak ezek után jöttek az emlékek és a „kacatok”. 

-          Nahát, ez micsoda? – kérdezte Nano nevetve.

-          Ez kérlek a szállodázós ruhám! – feleltem én is vigyorogva. – Esetleg nem szúrtál ki a tömegben? – ugyanis egy olyan egyberuha volt a kezében, amit spanyol zászlókból varrattam. – Bettinek is van egy ugyanilyen, csak finn zászlóból. Kíváncsi vagyok, hogy megmutatta-e már Kiminek?

-          Biztos lehidal majd tőle! – kuncogott fel Nando. – És én mikor láthatlak ebben a csodában?

-          Majd ha megérdemled! – adtam neki egy csókot. Mielőtt jobban belelendültünk volna a dologba, kivágódott az ajtó.

-          Nooooncsi!! – nézett rám Balázska izgatottan. – Tényleg megyünk veletek valahova?

-          Igen, feltérképezzük Európát. – nevettem rá.

-          Az meg mi? – kérdezett vissza. Elnevettem magamat.

-          Majd meglátod. Most sipirc, pakold össze a nélkülözhetetlen játékaidat. – éppen el akart viharozni a szobámból, de azért utána kiáltottam. – Szólj a Bencusnak is, hogy ő is készítsen össze pár dolgot.

-          Okééé! – kiabált vissza a küszöbről.

-          Úgy sejtem megtudta, hogy el akarjuk őket rabolni. – ölelt át Fer.

-          Valahogy úgy.

Pár órával később már mindennel készen voltunk, a cuccaimat feladjuk légipostán, csak a legszükségesebbeket vittük magunkat. Fernando is egyeztetett egy időpontot a magángépe pilótájával, hogy mikor tudunk indulni. Közben kiderült, hogy Kimiék is velünk tartanak: ugyanis Betti egész családját elküldték nyaralni pár hétre. Tudtam, hogy ez Benének mennyire fontos, hogy a barátja kijöjjön a családjával. Örültem, hogy ez legalább neki sikerült.

Egy szó, mint száz: úgy alakult, hogy Kimiék is velünk tartanak, vissza Svájcba. Bence leesett állal nézett rá. Ez Kiminek is feltűnt. Láttam rajta, hogy vigyorog magában. Nagy komolyan kezet nyújtott neki.

-          Szia! Kimi Raikönnen vagyok! – mondta mosolyogva, angolul. Szerencsére Bencus elég jól beszéli már ezt a nyelvet, úgyhogy a kommunikációval nem lesz semmi gond.

-          Szia! Én… Én… - szegénykének nem jutott eszébe a neve. A fülébe súgtam. Persze nem feltűnően. – Kovács Bence vagyok.

-          Csak nem nekem drukkolsz? – mosolygott még mindig rá.

-          De igen! Ugye fogsz még versenyt nyerni? – Kimivel beszélgetni kezdtek, egész jól kijöttek egymással.

-          Azért kicsit féltékeny vagyok, hogy Kimi jobban lenyűgözte mint én. – nevetett a fülembe Nano. Megpróbált átkarolni, de ez most kicsit nehezen ment. Ugyanis a legkisebb törpe az ölemben szundított.  Azért sikerült.

-          Balinál azért te vagy a sztár. – vigyorogtam rá. – Milyen érdekes… A kicsik nagyon élvezik az első repülő útjukat.. Én majd meghaltam. félelmemben.

-          El tudom rólad képzelni. – vigyorgott vissza.

Kb. 3 óra múlva érkeztünk meg Svájcba. Azt beszéltük meg a többiekkel, hogy ma este Kimiék is nálunk alszanak, így két kocsival indultunk Fer házához. Gyorsan megvacsoráztunk, helyet találtunk mindenkinek és álomra szenderültünk, mindannyian.

Viszont a reggel gyorsan eljött. Főleg, hogy valaki féktelenül dörömbölt az ajtón.