Ezt nem akartam elhinni! Raquelt akarja? Miért? Engem okol a baleset miatt? Cikáztak a gondolataim és nem éppen jó irányba. Egyre nagyobb pánikba estem. Segélykérően néztem a többiekre, hol Flaviora, hol Bettire. De az ő arcukon is csak a tanácstalanságot láttam.

-          Mi az? – követelte a választ Nando. – Miért nem válaszoltok? Hol a feleségem? És ti kik vagytok??? – kérdezte dühösen.

-          Fernando! – kezdte türelmesen Flavio. – Ő itt Noncsi, a barátnőd. Már nincsen feleséged. Vagy 8 hónapja elváltál Raqueltől.

-          Ha-ha-ha! Látom Flav, nagyon vicces kedvedben vagy! Most már beengedheted Raqut, biztos kint áll…

-          FERNANDO! – robbant be az ajtó és esett be a többi pilóta. – Hogy vagy? Ugye nincs semmi baj? Nem fáj semmid? – csak úgy záporoztak a kérdések.

-          Hééé, lassabban, még csak most tértem magamhoz. – mosolygott rájuk Fer. Szerettem volna, ha rám is újra így mosolyog… Ez szörnyű volt. – Most pedig kikísérnétek a hölgyeket és beengednétek a feleségemet?

-          Hogy kit? – érdeklődött Sebi, mellette Szabus is értetlenül nézett hol rám, hol Ferre.

-          Hogy-hogy kit! Hát Raquelt! – húzta fel újra magát.

-          De ő most nincs itt. – mondta lassan Kimi. – Noncsi a menyasszonyod. – mutatott rám.

-          Jah, persze. Hogy lehetne már menyasszonyom, ha egyszer nős ember vagyok??? Ezt magyarázzátok meg nekem! – kérte egy csöppet hisztérikusan.

-          De Raqueltől már elváltál. És olyan 2 hónapja már velem jársz. – suttogtam bele a csendbe, visszafojtva a kitörni készülő zokogást.

-          És 2 hónap után már el is jegyeztelek? Na ne röhögtess! – nézett rám dühösen. Megenyhülve folytatta. – Ne haragudj, de kicsit fel vagyok zaklatva. Mivel tudod bizonyítani, hogy mi egy jegyespár vagyunk?

-          Nem érzel semmit, ha rám nézel? – kérdeztem tőle halkan, szomorúan. Elgondolkodott. A többiek síri csendben voltak.

-          Ezt nem mondanám… De …. Minden olyan zavaros! – könnybe lábadt a szeme. Megmutattam neki a jegygyűrűt. – Ez… Ez hogy került hozzád? A nagymamámé volt… Bár Raqut nem ezzel jegyeztem el…

-          De engem igen. – sírtam el magam.

-          Ne haragudj, de nem emlékszem! – nyögött fel.

-          Azt hiszem jobb lesz, ha hívjuk a doktort! – mondta Rob és indult volna kifelé. Felpattantam. Nem tudtam most tovább itt maradni.

-          Majd én megkeresem. – azzal kirohantam a szobából. Intettem Bettinek és Szabusnak, hogy maradjanak, mert ha ők is velem jönnének, azt valahogy nem éltem volna túl. Nem akartam látni a szánakozó pillantásukat. Gyorsan megkerestem Fer orvosát és beküldtem a szobába Nanohoz. Előtte elmondtam, hogy mit tapasztaltunk. Utána bementem a női mosdóba és belenéztem a tükörbe.

-          Nos.. úgy látszik egy álom véget ért. – mondtam a tükörképemnek. Eleredtek a könnyeim és lecsúsztam a padlóra. Hirtelen azt vettem észre, hogy valaki átkarol és ringat. Viszont a könnyeimtől nem láttam, hogy ki az. Biztos, hogy az egyik srác volt és én reménykedtem, hogy Fer az. De neki nem ilyen az illata. Megtöröltem a szememet és megnéztem, kinek a vállán sírok. Kimi volt az.

-          Csssss. – suttogta, miközben simogatta a hátamat. – Minden rendbe fog jönni! Nem adhatod fel Noncsi! Ez az amnézia el fog múlni. – vígasztalt.

-          De ha közben újra összejön Raquval? – fogalmaztam meg a legrettegettebb kérdést.

-          Nem fog! Hidd el nekem! Az a hárpia újra el fogja rontani a dolgokat! Mást úgysem tud! A lényeg az, hogy kitarts most Fer mellett! Nagyon kemény időszak lesz, de ha ezt túlélitek, akkor mindent túléltek! – egy apró puszit nyomott a buksimra. – Gyere álljunk fel, mert felfázunk. Egyébként Fer orvosa a tiéd is, megvizsgált téged és beszélni szeretne veled! Megkeressük? – bólintottam egyet. A doki keresésére indultunk. Hamar meg is találtuk.

-          Nos, a vizsgálat eredményeiről szeretném önt tájékoztatni. – kezdte a bevezetőt az orvos. – Magánjellegű információkat is megosztok önnel, nem tudom, hogy… - nézett Kimire elbizonytalanodva. Kimi pedig rám.

-          Maradj itt velem, légy szíves. – kérleltem. – Te vagy az egyik legjobb barátom.

-          Rendben. Maradok. – mosolygott rám.

-          Akkor máris kezdem. – jelentette ki az orvos. -  Ki szerettem volna deríteni, hogy mi áll az ájulása hátterében. Vettünk vért öntől, csináltunk EKG-t, hogy biztosra menjünk. Ezek alapján megállapítható, hogy részben az átélt stressz hatására ájult el.

-          Részben? – vonta fel Kimi a szemöldökét.

-          Igen. A dolog másik része az, - nézett rám az orvos úgy, hogy görcsbe rándult a gyomrom. – hogy ön gyermeket vár.

-          Micsoda? – hörrentem fel. – Ez biztos?

-          Igen. A lehető legbiztosabb. 6 hetes. – mosolygott rám félénken az orvos.

-          Ez… Ez.. Hihetetlen… Pont most derül ez ki? – nem tértem magamhoz.

-          Megértem a problémáját, de annyit elmondhatok a párja állapotáról, hogy az utolsó egy év esett ki az emlékezetéből. Viszont ez csak egy átmeneti amnézia. Előbb- utóbb, pontosan sajnos nem tudom megmondani, hogy mikor, de vissza fog térni az emlékezete. Azt ajánlom próbálja meg ezt az időszakot átvészelni, de minél kevesebb stressz nélkül. Az csak a baba kárára válna. – fejezte a mondókáját.

-          Igen. Értettem. – emelkedtem fel a székből és Kimivel együtt kifelé indultunk. Kavarogtak bennem az érzések. Annyira örültem ennek a babának, hogy vártuk Ferrel! Legszívesebben a nyakába ugranék a hírrel. Már kezdtem volna hozzá futni, emeltem a lábam, amikor eszembe jutott minden…. Kimi ismételten átölelt.

Gratulálok. – mondta mosolyogva. Átnyújtott egy papírzsepit, mert a könnyek újra előtörtek belőlem. – Elmondod most neki?