Fáradtan pihegtünk egymáson, próbáltuk összeszedni magunkat. Ez nem ment könnyen, bevallom. Azt hiszem, ha minden nap ilyen élményekben van részem, akkor nyugodtan falatozhatok, úgyis lemozgom a kalóriákat. Végülis a szex legalább olyan jó, mint az aerobik… Ha nem jobb. Mindenesetre élvezetesebb. :D

-          Azért én még nem vagyok teljesen kielégítve, remélem tudod.. – néztem rá bűbájosan.

-          MICSODA? – horkant fel Fer. Elröhögtem magam.

-          Bizony… A kíváncsiságomat még nem elégítetted ki. – megnyugodva dőlt vissza a párnára.

-          Mit szeretnél tudni drágám? – mosolygott rám. Gondoltam jobb lesz, ha megpuhítom egy kicsit, így elkezdtem puszilgatni a fülcimpáját.

-          Hááát… Természetesen azt, hogy hova megyünk nászútra. – néztem rá bociszemekkel.

-          Nem fogod kiszedni belőlem… - nyújtotta rám a nyelvét.

-          Léééccciiiiiiii… - néztem rá 1000x bociszemekkel.

-          A-A!! – incselkedett velem tovább.. Kezdtem bepöccenni.

-          Jól van, ne mondd el. De csak, hogy tudd: minél többet izgatom magam – és itt most nem a jó értelemben vett izgalomra gondolok- annál rosszabb lesz a babának! – néztem rá komoly képet vágva. Ettől kicsit magába szállt. Pár percig gondolkodott csendben, én pedig nem hagytam magam. Méghogy nem a nők uralják a világot…

-          Na jóóóó. – fújta ki a levegőt végül. – Michigen államba megyünk, Springfieldbe.

-          Mégis minek megyünk mi oda? – képedtem el.

-          Gondolkozz. – nyújtotta rám a nyelvét. Megfogadtam a javaslatát. Majd a nyakába ugrottam. Az ágy persze kicsit megdobott minket, de hát nagyon örültem.

-          A táborba megyünk??? – még mindig nem hittem el.

-          Igen. – mosolygott rám gyengéden.

-          Ezt nem hiszem el! IMÁDLAK! – ekkor csörrent meg Fer mobilja. Hagytam neki, hagy vegye fel, bár erős volt a kísértés, hogy kicsit elkalandozzunk más tájakra.

-          Hallo, Fernando Alonso. – mutatkozott be. – Luca? Szia! Köszönöm, jól vagyunk. –  M-O-N-T-E-Z-E-M-O-L-O tátogta a szájával. Szóval Ferka. Kíváncsi voltam, hogy mit akarhatnak. Nano is egyre jobban elkerekülő szemekkel hallgatta az ajánlatot. – De kinek a helyére? – kérdezett vissza valamire feszülten. Azután lassan kifújta a levegőt, megnyugodott és kiült a leplezetlen öröm az arcára. – Oké, rendben. Akkor Szingapúrban találkozunk és megbeszélünk mindent, ha az úgy jó. Nem, most nem tudok odautazni. Éppen a nászutunkra tartunk Noncsival. – hatalmas vigyor terült el a száján. – Köszönjük Luca. Viszhall.

-          Na végre!!! Mit szeretett volna? – kérdeztem kíváncsian.

-          Aki kíváncsi hamar megöregszik. – csúfolkodott.

-          Legalább utolérlek. – nyújtottam rá a nyelvem.

-          Ez most gonosz volt.

-          Jajjj, mondd már, hogy mit szeretett volna, mert itt fúrja ki a kíváncsiság az oldalamat. – mutattam az ujjammal az oldalamra.

-          Szerződtetni szeretnének a Ferrarihoz!! – ujjongott, mint egy kisgyerek.

-          És kinek a helyére? – kérdeztem félve.

-          Felipéére. – mosolyodott el félősen.

-          Ohh. – ennyi volt a reakcióm. Majd átöleltem, hozzábújtam és megcsókoltam. – Nos, Kimivel remek páros lesztek!

-          Tudom! – nevetett fel, majd a lábaival dobolni kezdett az ágyon.

-          Örülök, hogy ilyen boldognak látlak! – bújtam hozzá.

-          IGEN! Végre vége a nyeretlenségnek! Visszatérek az élbolyba!! Istenem, ezt el sem tudom hinni! – mondta önfeledten.

-          Azért a Ferrari most nem éppen az élbolyba tartozik… Újra össze kell kovácsolnod a csapatot, ugye tudod? – kérdeztem tőle komolyan.

-          Tudom! – válaszolta ő is hasonlóan komolyan, mélyen a szemembe nézve. – De gyerekkorom óta egy Ferrarit szerettem volna vezetni! És most ez az álmom is teljesül! Ráadásul az egyik barátom lesz a csapattársam! – hirtelen felült az ágyon. – Néhány hónap alatt csodás fordulatot vett az életem! Itt vagy TE, a Kicsikénk és most ez is… El tudod képzelni, hogy milyen boldog vagyok most? – csak úgy csillogott a szeme. Hozzábújtam, jó szorosan és megcsókoltam.

Miután földet értünk, elindultunk a Camp Barnabas felé. Kb. 2 órát töltöttünk az úton, de élveztük. Csak úgy bazsalyogtunk, izzott körülöttünk a levegő.

-          Nano, tudják egyáltalán, hogy jövünk? – kérdeztem meg a férjemet.

-          Igen, beszéltem Cindyvel és Paullal. Vázoltam nekik az elképzeléseinket és rögtön belementek, hogy eljöjjünk. Bár csodálkoztak, hogy a nászutunkat erre szenteljük, de …

-          Ennél jobb nem is lehet! – fogtam a kezét. – Nézd csak, az ott nem a tábor bejárata?

-          De igen! Úgy látszik megérkeztünk. – mondta, majd behajtott a kapun és a főépület felé vettük az irányt.

Amíg az úton haladtunk, megdöbbentett, amit láttunk. Rengeteg beteg kisgyerek volt a táborban: volt, aki kerekes székkel közlekedett, volt akinek amputálva volt valamelyik végtagja vagy valamilyen születési rendellenesség miatt ki sem fejlődtek nekik rendesen, volt rengeteg Down-szindrómás kisgyerek és nagyobbak is. És voltak, akiken látszott, hogy nemrég még egy kemoterápiás kezelésen vettek részt. Szívszorító látvány volt.

Mégis, a tábor légköre rendkívül békés volt, a gyerekek arcán pedig nyomát sem láttam az aggodalomnak. Hát ez az, amit ez a házaspár elért: pár napig ők is úgy érezhetik, hogy önfeledt gyerekkoruk van, amikor nem kell a gyógyszerek miatt aggódniuk, kezelésről kezelésre járniuk. Csak az a dolguk itt, hogy gyerekek legyenek. Csodáltam ezt a két embert.

Amikor megérkeztünk a főépülethez, megható látvány fogadott minket: kint állt az ajtó előtt az egész család és sok-sok kisgyerek. Egyikük- másikuk kezében egy égő gyertya volt, másoknál lufi vagy egy szál virág, esetleg egy rajz. Páruk pedig egy nagy posztert tartott, amire ez volt írva:

Noncsi and Fernando just married! Congratulations to them!

Mindketten meghatódva szálltunk ki a kocsiból és indultunk el a fogadóbizottság felé. Fogtuk egymás kezét és csak néztük ezeket a gyerekeket, akik megindultak felénk és egymás szavába vágva köszöntöttek minket. Nem bírtam tovább, elsírtam magam. Nando is a könnyeivel küszködött.