Abban a pillanatban berobbant az ajtó. De nem Kimiék jelentek meg, ahogy vártuk, hanem egy talpig felszerelt kommandós egység. Nagyon figyeltem, hogy ne röhögjem el magam… Kimi és a haverjai, hát nem voltak normálisak. Ferre pillantottam, ő is alig tudta magába folytani a nevetést.

-         Meg ne moccanjanak! – kiáltott ránk a kommandósok kapitánya. – Azt az információt kaptuk, hogy terrorista merényletet terveznek a Szingapúri Nagydíjon. Ha mindenben követik az utasításainkat, nem esik semmi bántódásuk.

-         Rendben. – egyeztünk bele egyszerre, vigyorogva.

-         2 percet kapnak, hogy felöltözzenek és eljöjjenek velünk egy biztos helyre.

-         Nem a kapitányságra megyünk? – kérdeztem kacéran.

-         Nem. – felelte szűkszavúan a kérdezett. Gyorsan felkaptunk valami kényelmes, de azért meleg ruhát, ki tudja meddig fog tartani ez az őrület.

-         Most pedig indulás! Maga uram a között a 2 emberem között fog menni, hölgyem ön pedig utánuk.

-         Okés. – adtam meg magam a helyzetnek.

-         Kérem mellőze a beszélgetést. – roppant szigorú volt a Főnök.

-         Azért levegőt vehetek? – érdeklődtem pimaszul. Fer felröhögött.

-         Igen. – kivonultunk a szállodából, ahonnan lehajtott fejjel vezettek ki minket. Ha Kimiék arra játszottak, hogy szívszélhűdést kapjunk a félelemtől, rosszul sült el a dolog. Roppantul élveztük a dolgot.

Beszálltunk egy ismerős Audi terepjáróba és a külváros felé vettük az irányt. Kb. fél órát autózhattunk, mert a sofőr elég lassan hajtott, mivel a főnök rászólt, hogy menjen lassabban. Nehogy megállítsanak minket a zsaruk.

-         Nocsak, maguk nem rendőrök? – kérdezte vigyorogva Fer. Azt el is felejtettem mondani, hogy a szemünket addigra már bekötötték.

-         De igen, csak a rosszabbik fajtából valók. – válaszolta hátborzongatónak szánt hangon a Főnök.

-         Miért, talán halottak? – vihogtam fel és Nano is felkuncogott. Meg a többiek is a kocsiban.

-         Téééényleg, lehet, hogy zombik! – lelkesedett be a férjem is. – És azért van kifestve az arcuk, hogy eltakarják a rothadást, meg a lepotyogó végtagokat!

-         Most, hogy mondod, nem láttam, hogy a Főnöknek lett volna orra! – súgtam a választ röhögve.

-         Hűűűű, az gáz! – ámuldozott szívem szerelme.

-         Na de miért? Egy zombinál az normális! – ellenkeztem vele.

-         Jó, de azért akkor is… Inkább az egyik fülem essen le, minthogy az orrom! Abból csak egy van. – röhögött tovább.

-         Most már elég legyen a beszédből! – kérte a nevetéstől elfúló hangon a Főnök. – Azt hiszem jobb lesz, ha a szájukat is bekötjuk. – erre a közöttünk ülő emberke a szánkat is bekötötte. Már mi is fuldokoltunk a nevetéstől. Ekkor fékezett le a kocsi.

Botorkálva vezettek be minket egy raktárépületbe, ami teljesen el volt sötétítve. Leültettek egy-egy székre minket, majd hátrakötözték a kezünket. Azután lassan, nagyon lassan levették rólunk a szem- és szájfedőt. Egy vékony kislámpa fénye pislákolt csak. Azt viszont egyből megállapíthattuk, hogy a „kommandósok” száma megszaporodott. Összesen 10-en voltak. Fer felé fordultam.

-         Szerinted kik csatlakoztak még Kimiékhez? – vigyorogtam rá.

-         Van még itt pár lökött finn, ahogy elnézem…

-         Nézed?? Én a vodkaszagot érzem… - felnevettünk. Ekkor „valaki” felcsattant.

-         Mondtam, hogy nem fog összejönni! – kiáltott fel a Sötét Lyuk, levéve magáról a maszkot, ami az arcát takarta.

Szép sorban levették magukról a maszkot, az „elrablóink” pedig lemosták magukról a festéket. Amikor megláttam Kimit és Bettit, kitört belőlem a röhögés. Szépen sorban, de mindenki csatlakozott hozzám.

-         Úgy veszem észre, hogy ti is most látjátok őket így először. – vinnyogtam Robra, Sebire, Szabusra, Heikkire és a maradék pár szőke srácra. Bólogatva röhögtek.

-         Nem semmi látvány. – ámuldozott Fer. A károsult páros foltokban elég barnák voltak, itt-ott látszott a rózsatüskék karcolása, meg vakarás nyomok. Szóval semmi olyan nem volt rajtuk, ami a vasárnapi futamra ne gyógyulna be.

-         Egyébként a maradék vodkaivókban kiket tisztelhetünk? – érdeklődtem bűbájosan Kimitől. Ő csak morcosan nézett maga elé. A srácok sorban a lábaim elé térdeltek és ünnepélyesen bemutatkoztak.

-         Rami vagyok. – mosolygott az egyik rám.

-         Atyagatya, egy újabb Raikönnen! – sóhajtottam fel.

-         Azért ennyire nem kell örülni… - évődött velem.

-         Hééé, mi is itt vagyunk még. – szólt a maradék finn kórus.

-         Ezek itt Toni Vilander és Atte Mustonen. Kimi legjobb barátai, Heikkit gondolom már ismeritek.

-         Sziasztok! – köszöntünk nekik Ferrel egyetemben.

-         Szép színes lett a tesó! – röhögött Rami. – Anyának is tetszett, hogy valaki már móresre tanította a fiatalurat.

-         Te sem leszel mindig ilyen szép szál szőke legény! – kiáltott rá Kimi. És előkapott egy puskaféleséget. – PAINTBALL CSATAAAAAA!!!!