Újra Svájcban. Kettesben Szabussal. Még jól is érezhetném magam, de nem. Gyönyörű az idő, a táj, a város csodás. Engem mégsem érdekel semmi. Azt hiszem kissé magamba zuhantam.

-          Hahóóó! – legyezett el a kezével az arcom előtt Szabus. – Föld hívja Noncsit!

-          Igen? – pillantottam fel a bambulásból. Kicsit értetlen lehetett a tekintetem.

-          Igen?? Csak ennyi a válasz? Ez a második nap, hogy itt kuksolunk a házban! Én ezt már nem bírom tovább!! Gyerünk ki a levegőre, egy kicsit sétáljunk a városban! – fakadt ki Szabus.

-          Nincs hozzá kedvem! – legyintettem.

-          De igenis van! A babáknak is kell a levegő! Ráadásul holnap vagyunk hivatalosak a dokihoz! Jó lenne előtte egy kis színt magadra szedned, mert a végén frászt fog kapni, hogy albínó gyerekeket hordasz! – nyújtotta rám a nyelvét.

-          Te aztán tudod, hogy kell elterelni az ember figyelmét a problémáiról. – húztam egy gyenge mosolyra a szám.

-          Ez azzz! – boxolt a levegőbe győzelemittasan. Kérdőn néztem rá, hogy ez meg mi volt. – Ne nézz így! Végre elmosolyodtál.

-          Lökött vagy. – nevettem rá és magamra kaptam a cuccaim. Elindultunk sétálni.

Tényleg jól esett a napsütésben sétálni egy kicsit. Rátaláltunk egy kis parkra a házunk /?/ közelében, ahol még nem jártunk. Szereztünk a közeli áruházból egy pokrócot, némi rágcsát és üdítőt. Rendeztünk egy spontán pikniket. Miközben süttettük magunkat a napon, a mobilomat fürkésztem. 6 nem fogadott hívás volt rajta Nandoról, és 15 sms jött tőle, Kimitől 3, Sebitől 6, Robtól 4, ráadásul Mark is befutott 2 sms-el.

-          Atyaég! – mutattam meg Szabusnak őket. – Lemegy a nap, mire ezekre válaszolok.

-          Kellett neked 2 napig csigaházban laknod. – vont vállat a barátnőm.

-          Most jön az a rész, hogy te megmondtad?

-          Nem, most a vágjál már hozzám egy üditőt, mert szomjanhalok rész jön. – vigyorgott rám. Majd elkomolyodott. – Sokat gondolsz rá?

-          Mindig ő jár a fejemben. – hajtottam le a buksim.

-          De ahogy látom, még mindig szereted.

-          Ez nem is volt kérdés. Csak nagyon megbántott és még nem tudok neki megbocsátani. Lehet neki volt igaza és korai volt ez a házasság… - méláztam el szomorúan.

-          El akarsz válni?? – döbbent meg Szabus.

-          Nem tudom, hogy mit akarok. – komorodtam el megint. – Menjünk most már vissza a házba, oké?

-          Oké.

Amikor hazaértünk Kimi Audi-terepjárója volt a kocsibeállónkon. Meglepődve összenéztünk Szabussal, aztán elindultunk befelé. Amikor a kocsi mellé értünk, Betti pattant ki belőle.

-          Sziasztok! – köszönt félénken.

-          Szia! – válaszoltuk neki Szabussal egyszerre, aztán csak áldogáltunk és nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel.

-          Szerintem menjünk be. – javasolta Szabina. Így fogtuk magunkat és bementünk, a nappaliban pedig kényelembe helyeztük magunkat.

-          Noncsi, szeretnék bocsánatot kérni. – fogott bele a Sötét Lyuk.

-          Miért is? – néztem rá kifürkészhetetlen arccal.

-          Mert én is annak a kurvának hittem.

-          De miért? – tört ki belőlem az értetlenkedés.

-          Mert féltékeny voltam rád! – ez a mondat megállt a levegőben.

-          Mégis mire?

-          Arra, hogy máris babát vársz! Ráadásul ikreket! Mi az első pillanattól fogva próbálkozunk Kimivel, de még mindig nem jött össze! – tört ki belőle a sírás. Ledöbbentem, Szabussal együtt. Megsajnáltam szegényt.

-          Ez… ne haragudj, hogy letámadtalak! – öleltem meg a Sötét Lyukat. – De miért nem mondtad?

-          Nem akartam elrontani az örömöd! – törölte meg a könnyeit. – És könnyebb volt rád húzni a vizes lepedőt, minthogy szembenézzek a problémámmal!

-          Orvosnál már voltatok? – kérdezte Szabus.

-          Még nem tudtam rászánni magam. Félek! Mi van, ha nem lehet gyerekünk? – egyre kétségbeesettebb lett szegény.

-          Akkor örökbefogadtok! Hidd el, az is hatalmas öröm lehet! – bíztattam. – És én holnap megyek a dokimhoz, te is eljössz velünk! Nincs apelláta! Jobb túlesni a dolgon és szembenézni a valósággal!

-          Nocsak, ki beszél. – vigyorgott a „bajusza” alatt Szabus. Hozzávágtam egy kispárnát.

Este már a szobámban voltam – nem a közös hálószobánkban, onnan kiköltöztem – és próbáltam válaszolni az egyre szaporodó sms-ekre. Fer kivételével mindenkinek válaszoltam, szóval megnyugodhattak, hogy nem fulladtam bele egyetlen pocsolyába sem. Közben megcsörrent a mobilom. Fernando volt az. Felvettem.

-          Noncsi, te vagy az? – kérdezte félénken.

-          Neked is jó estét. – szóltam bele kissé mogorván.

-          Szia! – szeppent meg még jobban. – Hogy vagy? Minden rendben?

-          Igen. Holnap megyünk dokihoz, a szokásos vizsgálatokra. Esetleg igazolást kérjek, hogy ott jártam?

-          Nem, nem, bízom benned!

-          Vettem észre. – dörmögtem bele az éterbe.

-          Noncsi, SAJNÁLOM! – kiáltott fel. – Egy idióta barom állat voltam! Nem tudom, miért hittem első szóra Jenninek, de megbántam! Kérlek hidd el!

-          Elhiszem.

-          De nem bocsátasz meg, ugye? – szusszant bele szomorúan a telóba.

-          Még nem bírok Fer. Azt sem tudom mit akarok.

-          Ezzel mit akarsz mondani? – kérdezte félősen.

-          Lehet, hogy neked volt igazad és korai volt ez a házasság. – osztottam meg vele is, amit délelőtt Szabussal.

-          Kicsim! Ugye nem akarsz elválni? – kérdezte kétségbeesetten.