-          Jelezzünk! Észre kell venniük!

-          Hé! Itt vagyunk! Ne menjenek el!- mentek tovább. Nem vettek észre.

Csüggedten ültünk le a földre.

-          Értünk fognak jönni.

-          Nem hiszem. A gyerekeket akarom látni!

-          Én is. Semmi baj nem lesz velük.

A nap további részében Nando az edényt faragta, meg próbált halat fogni. Nem ment neki. Este a pattogó tűz mellett voltunk.

-          Lehet nem véletlen zuhantunk le.- értetlenül néztem rá.- Lehet a Sors akarta ezt. Hogy kibéküljünk. Hogy kicsit kettesben legyünk.

-          Gondolod?

-          Kellett már ez a nyugalom, hogy csak Veled lehessek.

-          Amikor láttalak Raquel-el csókolózni, ott összetört bennem sok minden. Szerettelek. Sőt, utána is szerettelek. Most is szeretlek.

-          Ha mindent kezdenénk tiszta lappal?

-          Az nagyon jó lenne.

-          Akkor… Szeretlek.- megcsókolt.

Elfeküdtünk. A csókok kellemesen fűtöttek minket, aztán a vágyak magukkal sodortak. Csodás este lett, talán eddig a legcsodálatosabb. Felöltöztünk, mert hűlt a levegő, majd összebújva elszundítottunk.

Reggel arra ébredtem, hogy Nando felpattant mellőlem. Kómásan felültem, majd utána néztem, hova siet. Azt hittem képzelődök. Luis állt Nando előtt, és megölelte, majd még jött pár emberke. Felsegítettek, majd mentünk a hajóra.

-          Luis. Hogy vannak a gyerekek?- kérdeztem meg tőle.

-          Jól. Kicsit nyűgösek, de már minden rendben lesz. Tudtam, hogy nem esett bajotok! Nem adtuk fel.

-          Olyan jó, hogy ránk találtatok!- közben Nando megfogta a kezem.

-          Ez azt jelenti, kibékültetek?- mutatott a kezünkre.

-          Azt jelenti. Ismét együtt vagyunk. Most erősebbek vagyunk együtt, mint még rég.

-          Ennek örülök.

-          Mi is.- mondtam. Nando megcsókolt. Luis elmondogatta, mik jelentek meg a sajtóban. Jókat nevettünk rajta.

4 óra múlva Svájcban leszállt a gép. Nando szülei Svájcban, a házunkban voltak, mivel az ő otthonuk környékét ellepték a paparazzik. Mikor végre beléptünk a házba

-          FERNANDO, kisfiam! Niní! Úgy örülök nektek. – rohant Ana. Látszott rajta, hogy ki van sírva a szeme. Ölelgetett minket.- Azt hittem, már soha nem látlak titeket!

-          Anya. Már itt vagyunk. Ne sírj!

-          Nem sírok!

-          Fiam! Niní!- ölelt meg minket Nando apukája.

Csak mosolyogtunk. Luis is csak mosolygott. Leültünk, és mindent elmeséltünk. A babafigyelőben meghallottuk sírni a piciket.

-          Felmegyek. Nagyon hiányoznak már.

-          Én is megyek. Majd még mesélünk. Kicsit babázunk még.

-          Oké. Menjetek csak.

Felmentünk, és felvettük őket. Végre a kezünkben voltak.

-          Most már minden rendben lesz. Szeretlek.

-          Én is téged.- csókoltam meg…