A pincér hozta a finom ételeket. Elkezdtünk falatozgatni.

- Hogy hoztad össze?

- Az nem lényeges. Ami igazán fontos az-az, hogy mi itt vagyunk kettesben.

- Varázslatos vagy. Köszönöm.

- Tetszik akkor? Kicsit aggódtam…

- Nincs miért aggódni! Elkényeztetsz. Miért kaptam? Nem tettem semmi jót.

- Tudod, néha nem kell tenni semmit, azért, hogy kaphass valami szépet. Néha vannak emberek, akik mindent elrontanak, és szeretnének bocsánatot kérni.

- Fernando. Én már rég megbocsátottam. És…

- Ez bennem kötelesség.

- Szeretlek.

- Én is téged.- fogta meg a kezem.

Megvacsoráztunk. Nando felállt, majd mellém lépett.

- Egy táncra?

- Megtisztelsz vele.

Felálltam, majd elkezdtünk lassúzni. Nagyon közel voltunk egymáshoz, aztán egyszer csak Nando letérdelt elém.

- Niní. Szerelmem. Hozzám jönnél feleségül újra?- nyitott ki egy kisdobozt. Egy gyűrű csillogott benne.

- IGEN!- mondtam ki. Nando felállt, felhúzta az ujjamra a gyűrűt, aztán megcsókolt.

Elindultunk fel a szobánkba. Beléptünk. A hálóban gyertyák égtek, fahéj illat volt és az ágyhoz rózsaszirmok vezettek.

- Elképesztő vagy.- fordultam kissé remegő hangon felé.

- Sok mindent köszönhetek neked. Szeretlek. Szeretem, ahogy rám nevetsz, ahogy néha dühös pillantást vetsz rám. Szeretem a töprengő arcod. Szeretem a vágyakozó pillantásaidat. Hatalmas érzelmeket mozgattál meg bennem. Nem tudom, hogy hálálhatnám meg még ezeket, de megpróbálom több, apró meglepetéssel csodás pillanatokká, órákká, napokká, hetekké, hónapokká és évekké varázsolni az elkövetkezendő időszakot. Ami ránk vár az csak szép lesz!

Nem bírtam megszólalni. Kavarogtak bennem az érzelmek. Fernando lassan megcsókolt. A csókja édes volt. Benne volt mindaz, amit elmondott. Elfeküdtünk ágyon, és az egyre szenvedélyesebb, forróbb csókok után már mindkettőnket csak a vágyaink vezéreltek…

Reggel Nando mellett ébredtem. Még aludt. Közel bújtam hozzá. Jó volt a közelsége. Megnyugtatott valamiért az egyenletes szuszogása. Ez kell nekem minden reggel! Ez a béke, és nyugalom…

Úgy döntöttünk, lassan visszaindulunk Svájcba. A repülőtérről Nando a kocsival vezetett vissza a mi kis városunkba. Épp egy erdős szakaszon voltunk, mikor lelassult a kocsi. Nando fintorgott egyet, majd félreállt.

- Mi a baj? Miért álltunk meg?

- Valami baj van.- szállt ki a kocsiból. Körbejárta, de nem talált semmit. Visszaült, majd egy hatalmasat csapott a fejére.- Hülye, hülye vagyok!

- Mi az? Mi van?

- Nem tankoltam meg! Pedig úgy rémlett, hogy már tankoltunk…- vakarta a nyakát.

- És autóversenyző.- ráztam a fejem.

- Jó, jó. Nem én tankolom a kocsim, csak kiállok a boxba.

- Akkor lásd drágám, ez itt nem box. Ez itt egy sűrű, sötét és hideg erdő, sok-sok hóval, medvével, farkassal.

- Errefele nincsenek medvék, és farkasok kicsim.

- Nem baj, részletkérdés. Izgisebben hangzik, ha azt mondom, hogy vannak.

- Áh, értem.

- És, mi lesz most?- tudakoltam 5 perc csend után.

- Várunk. Valaki csak megáll.

- De senki nem jár erre.

- Itt éjszakázunk. Holnap kitalálok valami jobbat.

- Remek. De ez így kényelmetlen.

- Döntsd hátra.- nyúlt, hogy hátradöntse nekem.

- Majd én! Imádom ezt!- vigyorogtam.

- Megnézem van-e a csomagtartóban valami pléd. Este azért hideg van.

Visszaült aztán a keresés után a kocsiba. Levette a kabátját, és rám terítette. Azt mondta, ő nem fázik, és nem akarja, hogy beteg legyek…