Másnap első dolgom volt Kittiékhez menni. Természetesen Csenge is ott volt, így csaptunk egy csajos napot, szépítkezéssel, nasival, filmnézéssel… Mindennel, ami kell. Persze az én élménybeszámolóm sem hiányozhatott.

— Közelebbről sajnos csak a Katedrálist tudtuk megnézni, de az valami csodaszép – nyújtottam át a lányoknak a képeket. – Kívülről láttuk az Operaházat, meg a Hercegi Kastélyt is. Úgyhogy lesz miért visszatérnem – vigyorodtam el.

— És a kikötő?

— Az is… huh. A tenger gyönyörűen csillog, varázslatos az egész!

— Na, és a nagybátyád háza?

— Nos, az az igazság, hogy arra nem emlékszem. Mikor ott voltunk, alig jegyeztem meg a dolgokat, aztán meg nyilvános helyeken találkoztunk. Viszont hatalmas és nagyon szép! A nappaliban van egy LCD képernyős tévé, kanapé, dohányzóasztal, fotelek… ami kell. Minden ízlésesen, a bézs és a capuccino színeiben – meséltem, ami megragadt bennem.

— Bárcsak nekem is lenne egy híres rokonom! – dőlt el Kitti az ágyon.

— Miért?

— Csak! – vágta rá, mire elnevettük magunkat. – Ígérd meg, hogy nem felejtesz el minket, és néha meglátogatsz majd! – váltott komolyra, mire igen csak meglepődtem.

— Ezt meg hogy értitek? Az érettségi még fél év, vagy előrehozták, míg nem voltam itthon? – értetlenkedtem.

— Nem! Csak azt gondoltuk, hogy most, hogy megtaláltad a családod…

— Jensont elkíséred a futamokra, vagy hozzá költözöl.

— Vagy a nagyszüleidhez.

— Állj! – emeltem fel a kezem. – Ti azt hiszitek, hogy itt hagynálak benneteket? Nekem Magyarország a hazám, a szüleim is itt élnek, a barátnőim is. Vagy egy fantasztikus családom! Most csak kiegészítést kaptam mellé! Költözésről nem volt szó, a nagyszüleimmel még nem is találkoztam! Valószínűleg csak jövőre jön össze.

— De a nyáron, érettségi után…

— Érettségi után egyetemre szeretnék menni – szakítottam félbe. – Nem mondom, hogy nem szeretném minél többet látni Jenst, vagy elkísérni, de még szóba se jött! Úgyhogy ne rendezzétek le az életem ennyire előre! Pláne, hogy tudjátok jól, ti vagytok a másodikak, a szüleim után, akikkel mindent megosztok és megbeszélek! – elég szenvedélyes kis beszédre sikeredett, de minden egyes szó igaz volt. Ezt a lányok is pontosan tudták. Elmosolyodtak, ami vigyorrá vadult, majd a nyakamba vetették magukat.

— LBM?*

— LBM! Még tovább is!

Azt hittem, ezek után nem fetrengünk tovább az ágyon, de tévednem kellett, ugyanis Csengéék párnákkal kezdtek el püfölni, mire én zúgolódva igyekeztem valami rejtekhelyet keresni.

— Hé, ketten egy ellen nem ér!

Erre Kitti Csenge ellen támadt, aki felváltva dobált hol engem, hol Kittit. Ezt már tényleg nem hagyhattam annyiban, így a körülöttem lévő párnákból kettőt gyorsan felkapva hajítottam barátnőim felé egyet-egyet, s rövidesen már az ágyon „harcoltunk”, végül pedig nevetve, sőt, röhögve terültünk el. Természetesen addigra a szobát, legalábbis azt részét, ahol voltunk, teljesen felforgattuk, és teljesen kifulladtunk. Meg elég hangosan is sivalkodtunk. Viszont erre szükségünk volt, már nagyon régen „estünk egymásnak”, így most minden izgatottságunkat, félelmünket, örömünket és bánatunkat beleadtuk a dologba.

— Csen, hogy állsz a Hősöddel? – kérdeztem, miután már biztos voltam benne, hogy meg tudok szólalni két lihegés között.

— Remekül! – fordult felém vigyorogva, és kicsit feljebb emelkedett. – Tizenkilenc éves, Párosi Fecónak hívják. Egyetemre jár, ügyvédnek tanul. Irtó helyes, és kedves, és áááááááááá – olvadozott, majd visszadobta magát az ágyra.

— Szóval totálisan belezúgtál – nyugtáztam vigyorogva.

— Csak egy csöppnyit! – nevetett velünk együtt Csenge.

Az aktuális pletykák, fiú ügyek, valamint az érettségi és felvételi után ebédeltünk, aztán megnéztünk egy szerelmes filmet, amit Csenge úgy nézett végig, mint egy zombi. A kétpercenként ismétlődő csókjeleneteknél szinte majd’ belebújt a képbe. Az volt a sejtésem, hogy ilyenkor mindig Fecóra gondol. Miután kibeszéltük a filmet, elemeztünk minden mozdulatot, hanghatást és pillantást, egy könyvre terelődött a szó. Ezt is ugyanolyan precizitással, mint a filmet, elemeztünk ki. Felraktunk egy-egy szépségmaszkot, uborka szeleteket, satöbbit, és beraktunk egy vígjátékot. A film közepén rontott be a szobába Kitti húga, a nyolc éves Karo. Kittiéhez hasonló, búzaszőke haja kibontva szállt utána. Meglepve néztünk rá, kérdezni azonban nem kellett, mondta magától is jöttének okát.

— A. J., kivel vagy lefényképezve a tengeren, és miért vagy fent a neten?

Értetlenül néztünk össze a csajokkal. Tengeren készült képem csak pár volt, egy osztálykirándulásunkról, de azokat Karo nagyon jól ismerte. A rejtély megoldása érdekében kénytelenek voltunk mindhárman lebattyogni a földszintre. Kíváncsian és kétkedve – lehet, hogy csak összetévesztett valakivel – hajoltam a monitor fölé, hogy egy ütemet kihagyjon a szívem, és percekig tátott szájjal bámuljam a képernyőt.