Újra az iPodom használtam figyelemelterelés céljából, bár most kevesebb sikerrel. A gondolataim eszeveszett mód cikáztak, én pedig elmerültem abban az óceánban, s igyekeztem tisztázni magammal a dolgokat. Ismét találkozom Jenssel, ami jó. Pár napig távol vagyok Olitól, ami szintén jó. Találkozhatok a nagyszüleimmel. Ez is jó. Már csak a reakciójuktól tartok.

— Mi lesz, ha nem ilyennek képzelnek, és csalódnak? – zúdítottam rá Jensonre a kételyeim, körülbelül négy óra múlva, a kocsiban ülve.

— Nem tudnak csalódni, mert nincs előttük elképzelés, amihez viszonyíthatnának. Csak nagy általánosságban beszéltem nekik rólad. Lélegezz mélyeket! – utasított, mire leget tettem a felszólításnak.

— Jobban vagy?

— Egy kicsit igen.

— Ne gondolj a lehetőségekre! Nincs semmi elvárás! Nem kellene problémáznod, ha nem vagytok egymásnak szimpatikusak, nem találkoztok többet. Nem dől össze a világ, ugye? Adtatok egymásnak egy lehetőséget – vágott le nekem egy egész ki hegyi beszédet a pirosnál. Igaza volt, mégis annyira furán hangzott a dolog. Nem vagyunk egymásnak szimpatikusak? Te jó ég, hiszen a nagyszüleimről beszélünk! Hjajj…

— Igazad van. Nem vesztek semmit!

— Ez a beszéd, Kislány! Megjöttünk! – lassított le, és hajtott egy impozáns épület elé. Mivel későre járt, és nem akartunk az éjszaka közepén beesni, egy hotelben szálltunk meg. Két szobát vettünk ki, közös fürdővel. Felérve a szobákhoz átadtam Jensonnek a fürdés elsőbbségét. A bőröndöt, amit magammal hoztam, egy félreeső helyen hagytam, ahol nem bukok fel benne, majd fáradtan dőltem el az ágyon. Sosem hittem, hogy egy repülőút ennyire fárasztó lehet, erőm azonban mégsem volt megmozdulni. Hallottam a víz csobogását, aztán a következő percben már az igazak álmát aludtam.

Másnap reggel elég öntudatlanul ébredtem, így fehérneműt és törölközőt előhalászva rögtön be is vettem magam a fürdőbe. Ott pár percig váltogatva eresztettem magamra a hideg-meleg vizet, majd le is tusoltam, és fogat is mostam. Törölközőbe csavarva magam mentem vissza a lakosztályba, és nyitottam ki az ablakot, melyen februárhoz képest kellemes levegő áramlott be, így egy farmernadrág, valamint egy pink-fekete felső mellett döntöttem. Ehhez egy pár centis sarkú, térdig érő csizmát vettem fel, illetve a Monacói kabátom. Fésülködés után laza fonatba fogtam a hajam, átkopogtam Jensonhez, és együtt mentünk le kijelentkezni, majd elindultunk, előtte azonban egy pékségben vettünk reggelit, s kivételesen most én is ittam kávét. A másfél-két órás út alatt nem sokat beszélgettünk, Jens az útra figyelt, én pedig a légzésemre. Valamint igyekeztem nem aggódni, bár néha rám jött az idegbaj. Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy nagybátyám felhajt a kocsibeállóra.

— Ez az? – kérdeztem riadtan. – Nem mehetnénk még egy kört?

— A.J., ez nem körhinta! Már különben is megbeszéltük, hogy nyugi! Úgyhogy kiszállás!

Torkomban dobogó szívvel tettem eleget a felszólításnak, és követtem a házba. Az ajtónál előre engedett, majd beérve lerakta a táskám, és hanyagul becsapta az ajtót.

— Anya, Apa, megjöttünk! – kiáltotta közben, majd levetkőzött, és intett, hogy tegyek hasonlóképp.

—Jenson! Későbbre vártunk! – jelent meg az előszoba és – nyilván – a nappali átjárójánál egy szőke, idősebb hölgy, majd a megszólított elé érve zárta meleg ölelésbe.

— Hadd öleljelek meg! Szabad így elhanyagolni engem?! – rótta meg kedveskedve.

— Ugyan, Anya! Nem volt az olyan régen! Apa merre van?

— Kártyázik valahol, gondolom. – kezdtem magam kínosan érezni.

— Anya, ő itt Anabelle Jasmine. Az unokád – nézett rám, mikor elengedték egymást. Határozottan kínos a helyzet! Picit morbid is. Simone – Nagyi – döbbenten nézett rám pár pillanatig, az én arcom pedig fokozatosan kezdett lángolni. Aztán megtört a jég.

— Jasmine! – suttogta meghatottan, és elindult felém. – Szabad? – kérdezte előttem megtorpanva, ölelésre tárt karokkal. Kicsit megdöbbenve bólintotta, mire boldogan mosolyodott el.

A nappaliban pasztell és krémszínek uralkodtak, középen egy üveg dohányzóasztal, körülötte krémfehér fotelek és kanapé, ezen ültem én. Az első percek kínossága után a helyzet nem sokat javult.

— Nem is tudom, mit mondhatnék! Az unokám vagy, és a neveden és korodon kívül semmit nem tudok rólad! – ült le Simone, miután jó angol szokáshoz híven kitöltötte a teát.

—Hát… a pótszüleim nagyon jófejek és kedvesek, igazi szüleimként viselték idáig gondomat. Idén végzek a középiskolában, utána szeretnék egyetemre menni, valamint letenni a nyelvvizsgát és a jogosítványt. És már tudom, kitől örököltem az autóversenyzés iránti szeretetem – vigyorogtam Jensonre, próbálva picit oldani a hangulatot, de Simone nem értékelte mondatom.

— Csak azt ne mondd, hogy te is egy olyan őrült vagy, mint John vagy Jenson!

— Jajj, Anya, ne kezd!

— Folytatom! Már világbajnok vagy! Abbahagyhatnád a csúcson! – mondta ki az utolsó szót kissé megvetően. Meglepődtem ettől a kis szóváltástól. Nem kiabáltak, Simone épp csak, hogy felemelte a hangját. – Miért kell kísérteni a Sorsot, örülhetnél, hogy eddig megúsztad ép bőrrel!

— De hát Jenson jól vezet! – próbáltam békíteni nagyanyám.

— Jonathan is jól vezetett! – csattant fel Simone, mire megfagyott a levegő, majd sóhajtva hallgatott el, és csak nézett rám. Egyikőnk sem szólalt meg. Simone természetesen aggódik a fiáért, pláne, hogy az egyiket már elveszítette. Csak most gondoltam bele a dologba úgy isten igazából.

— Apád szemét örökölted, – mondta hosszú szünet után. – és édesanyád vonásait. Benned tovább élnek.

Az utolsó mondata mintha önmagának szólt volna, emlékeztetve magát, hogy a szüleim nem haltak meg teljesen. Mutatott róluk néhány fényképet, s majdnem két órát beszélgettünk. Dél körül ajtócsapódás jelezte, hogy John Button is megérkezett, néhány másodperc múlva pedig egy jó vágású öregúr sétált be a nappaliba.

— Hát, Fiam, jól kitoltatok velem!

— Szervusz, Öreg! – ölelte meg Jens őt is. – A.J.!...

— Ohhó! Te lennél a Kisunokám? – szakította félbe vidáman.

— Hát, már nem annyira kicsi – mosolyodtam el, majd felkelve mentem oda hozzájuk.

— Megnézem az ebédet, pár perc múlva tálalok! – kelt fel Simone, és hagyott magunkra.

Pár óra után megértettem, miért váltak el a Button-szülők. Bár nem veszekedtek, esetleg apró szóváltásaik voltak, az is kevés, melyeket hol egyikük, hol másikuk hagyta rá; viszonyuk láthatóan nem volt felhőtlen, s inkább egyfajta ki nem mondott megegyezés alapján „mentek el” egymás mellett békésen, így viszont remekül megvoltak egymás mellett, s abban mindketten egyetértettek, hogy nagyon is hasonlítok az édesszüleimre, s érdeklődve hallgatták „meséimet”.

A két nap alatt sokat beszélgettünk, körbesétáltuk Frome-ot, és megismertük egymást. Megígértem, hogy köldök nekik néhány kiskori és tabló fotót, illetve, hogy kapnak képet a közelgő bálamról is. Hétfőn reggel elbúcsúztunk Simone-tól, és visszaautóztunk Bristolba, ahonnan én a 11:25-ös géppel Amszterdamba, onnan 17:15-kor tovább Ferihegyre repültem, Jenson és John pedig vissza Monacóba.