— A.J., Lewis. Lewis, A. J.!

— Üdv!

— Hello! – ráztunk kezet.

— Ahogy észreveszem, nem kell téged félteni.

— Ezt hogy érted? – néztem a pincér keze fölött Jensre.

— Úgy, hogy ismerkedés terén nem szorulsz rám. Máris rengeteg hódolód van. De nem is baj, nem tudok mindig melletted lenni.

—Jenson, mikor ejted meg A.J. bemutatását a sajtónak? – kérdezte Michael, megelőzve az én visszaszólásomat. Rengeteg hódoló?

— Szerintem ma. Az első szabadedzés után.

A kezem megállt a kenyér vajazása közben.

— Mi? Ma?! Azt hittem az időmérőn, vagy a futamon!

— Nincs miért halogatni, ha már ma megtehetjük.

— Hááát jó… - törődtem bele, és a vajra fügelekvárt kentem.

— A. J. beszélsz más nyelvet az angolon kívül? Az nagyon jól megy.

— Köszönöm, és igen, magyarul beszélek még – vicceltem el a választ. – Amúgy egy kicsit németül, franciául, spanyolul és olaszul. Tehát az eszperantó nyelv megy. De ez tényleg nagyon alapul.

— Mikor találkoztatok Jensonnel először? – tette fel Nico a kérdést németül.

— Tavaly decemberben. A nevelőapám elkísért Monte Carlóba – válaszoltam szintén németül.

— Nem is olyan rossz! – dicsért Michael.

— Köszönöm!

A reggelit végigbeszélgettük, aztán fél tíz körül elindultunk, a hotel bejárata előtt elválva a Mercedesesektől.

— Mindent elraktál? – kérdezte Jens.

— Igen, Apuci – rebegtettem felé a pilláimat, mire a többiek nevetésben törtek ki.

A kocsi ablakán szó szerint csüngtem, nem lehetett tőle elszakítani. Próbáltam minél több mindent megjegyezni. A pályához érve hatalmas szemeket meresztettem. Óriási embertömeg hullámzott előttünk, majd körülöttünk, a kocsi szinte araszolni tudott csak. A bejáratot egy biztonsági őr őrizte, körülötte pár méter sugarú félkörben kordonok helyezkedtek el, szintén biztonságiakkal.

— A.J., akaszd a nyakadba a kártyát, aztán siess! – fordult hátra az anyósülésről Jenson, aztán kinyitotta nekünk az ajtót.

— Menjetek! – utasított minket Jess-szel, aki a könyökömnél fogva húzott magával, én ugyanis letaglózva figyeltem a rajongók hadát.

— Jenson?

— Ő marad picit autogramot osztogatni. Gyere! – próbálta Jess túlkiabálni a zajt. Ahogy kiszálltunk a sötétített ablakú Volvóból – főleg Jenson –, az emberek – főleg a nők – sikítozva tódultak felénk. Hátranézve láttam, amint nagybátyám a kordonok mögött vált néhány szót a lelkes hívekkel, és aláírásokat adogat.

A biztonságot jelentő kerítés mögött aztán Jensont bevárva mentünk a McLaren motorhome-ja felé. Útközben összefutottunk néhány szerelővel és sajtóssal, akik igencsak érdeklődve mértek végig.

— Kezdődik… - állapítottam meg fanyar mosollyal.

— Szerencsés napot, Srácok, mi a helyzet!

— Héj, Jenson! Martin vár titeket!

— Rendben, megyünk! A.J., gyere te is! – hívott Jens. Idegesen követtem őket a főnök irodájába, ahova két kopogás után már be is léphettünk.

— Lewis, Jenson!

— Martin! Az unokahúgom, A.J.

— Áh! Örvendek!

— Jó napot! – ráztunk kezet. Valami azt súgta, hogy a hétvége után jó ideig elegem lesz a kézfogásokból.

— Üdvözöllek a cirkusz kulisszáiban! Remélem, jól fogod magad érezni, de arra megkérnélek, hogy ne nagyon zavard a Home-ban dolgozókat! Ha nem is mindig látszik, de komoly munka folyik!

— Természetesen! Igyekszem nem láb alatt lenni!

— Biztos vagyok benne, és köszönöm! A lézengőkkel pedig bátran barátkozz! Nos, Uraim!

— Egy pillanat, Martin! Visszakísérem A.J.-t!

— Igazán nem… - de Jens már ki is jött velem. – Visszatalálok!

— Tudom! Csak meg szeretnélek kérni, hogy délután figyeld, mi tetszik nagyon Jessnek! Közeleg a születésnapja. Megteszed nekem?

— Hát persze! – biztosítottam.

— Köszönöm! Nem tudom, leszünk-e még kettesben, így muszáj volt most. De akkor bemegyek, te pedig irány vissza!

— Ok, sok sikert! – búcsúztam, majd visszatértem a csapathoz. Ahogy megjelentem az átjáróban, egy pillanatra mindenki abbahagyta az épp aktuális dolgát, és a tekintetek rám szegeződtek.

— Uhm. Hello! A.J. Károlyi vagyok! – mondtam picit hangosabban, hogy mindenki értse, és intettem hozzá.

— Szíjja! Frank Battle vagyok, szerelő.

— Oh, szia!

— Jenson unokahúga, ugye? Hallottunk ám rólad!

— Hát, remélem, csak jót!

— Csak azt! Ő egyébként Tom, szintén szerelő.

— Látom, megtaláltak a fiúk – jelent meg Jess nevetve. – Ne rohanjátok le szegényt!

— Egy ilyen bájos hölgynek muszáj volt bemutatkoznom! – mondta teátrálisan Frank.

— Nincs körülötted elég szép lány, Szívtipró? – kérdezett vissza Jessica. Frank valóban jó képű volt, mély barna íriszek, világos barna haj, és, amennyire a ruhán keresztül meg tudtam állapítani, jó testfelépítésű. Tom kisfiúsabb arcú, tejföl szőke, kék szemű.

— Körbevezessünk? – kérdezte utóbbi.

— Köszönöm, de majd Jess elkalauzol.

— Azért szólj, ha szükséged van valamire! – buzgólkodott Frank.

— Meglesz, ígérem! – mosolyogtam rá, majd megkerülve őket kiléptünk Jess-szel a friss levegőre.

— Jól tetted, hogy visszautasítottad! Nem ismerem, de azt tudom róla, hogy nagy nőcsábász. Minden éjszaka más nő.

— Hű. Tényleg jól mehet neki.

— Nézd csak meg! – intett a fejével a Home felé, ahonnan eljöttünk. Frank már egy másik lányt fűzött, láthatóan több sikerrel, mint engem.

Egy ideig még sétáltunk, és beszélgettünk, egy-egy szót váltva ismerősökkel, vagy épp engem bemutatva, például az öreg Ecclestone-nak, aki rögtön udvarlásba kezdett, vagy Jean Todt és Fernando Alonso. Utóbbi valóban nem tudta, ki vagyok, és meg is lepődött. Illetve megígérte, hogy majd mutat néhány kártyatrükköt, de akkor rohannia kellett.

— Fernando nagyon optimista – jegyezte meg Jess. – Tavaly, főleg az év végén eléggé el volt kenődve, de a Ferrari láthatóan jót tett neki.

— Na igen, egy győztes csapatban könnyebb nyerni.

— Jogos. Megnézzük, hogy állnak? – kérdezte Jess.

— Persze! – indultam visszafele, azonban Jessica a VIP torony felé fordított.

— Hidd el, ma ott még dögunalom van! És fentről jobb képeket tudsz csinálni – bökött a csuklómon lógó digitális gép felé.

A toronyból tényleg csodás panoráma tárult elénk, ráadásul az egész pályát beláttuk. Figyeltük a körbe-körbe száguldó kocsikat, nevettünk, beszélgettünk, és persze rengeteg képet csináltunk.

— Te Jess, mit szoktál egyedül csinálni az istállóban?

— A futamokon általában John is ott van, szóval akkor együtt izgulunk. Az időmérő is hasonlóan telik. Illetve mindig van egy-két ember, aki épp semmit sem csinál, velük beszélgetek. Te is megkaptad a ’ne-zavarj’ felszólítást? – mosolygott.

— Igen.

— Ez mindig így van. Én tavaly Brawntól hallgattam végig. De mikor tényleg nem szabad velük dumálni, akkor amúgy se azzal foglalkozol. Azt hiszem, vége, menjünk!

Mire visszaértünk a paddockba, még több újságíró volt, mint eddig. Minden pilóta körül legalább öt riporter tolongott, kamerával vagy magnóval. Megkerestük Jensont, és a közelében álltunk meg.

— Hogyan értékeli az elmúlt időszakot?

— Milyen volt a szabadedzés?

— Mit vár a holnaputáni futamtól? – záporoztak felé a kérdések. Elképzelni sem tudtam, hogy nem fájdul bele a feje. Aztán egyszer csak…

— Ki az a hölgy, aki elkísérte Önt és a barátnőjét?

Jenson intett a fejével, mire utat törtem a tömegben hozzá.

— A hölgy A.J. Károlyi, az unokahúgyom. Tizenöt évvel ezelőtt, egy baleset következtében tűnt el, pár hónapja azonban ismét összehozott minket az élet.

— Arról a balesetről van szó, amelyben bátyja és sógornője életét vesztette? A gyermek volt az egyedüli túlélő – egy magyar riporter kérdezte.

— Pontosan. A bátyámék haláláról nem tudtunk, egyszerűen eltűntek, s kénytelenek voltunk később halottnak nyilvánítani őket.

— Hol élt eddig a kisasszony?

— Magyarországon, nevelőszülőknél, akik remekül helyettesítették az igazi családját.

— Kisasszony, Ön valóban rokona Mr. Buttonnek, vagy csak a hírneve és pénze miatt színészkedik?