Én csak azért nem végeztem szégyenszemre a földön, mert a srác, ahogy elütött, reflexből meg is ragadta a karom. Így is hátrébb kellett lépnem.

— Perdó! – szabadkozott. – Ho sento![1]

Ahogy biztosan álltam, és a srác is elengedett – vagyis inkább kitéptem magam a karjából –, egyből a doboz mellé térdeltem, és a halat kicsomagolva bizonyosodtam meg félelmemről.

— A ffracba… – morogtam magyarul, majd angolra váltva kezdtem kiabálni a felettem álló fiúval. – Nem tudsz figyelni?

— Tényleg bocsi! Sajnálom!

— Sokra megyek vele! Kössz szépen, aláírtad a halálos ítéletem! – azzal a dobozt felkapva hagytam faképnél a meglepett srácot. Csak később, a szobámban ülve gondolkoztam, ki is lehetett az a fiú. Először mintha spanyolul szólalt volna meg… Fekete haja volt, és talán kék szeme, de ez már nem biztos. Ismerősnek tűnt… csak arra nem jöttem rá, honnan?

Egész délelőtt az ágyon ültem, a törött üvegdarabok felett, próbálva összeilleszteni, azonban biztos voltam benne, hogy a ragasztás meglátszana, illetve nem működne, így az nem megoldás. A kopogásra abbahagytam a sehová nem vezet gondolkozást.

— Szervusz, Kisunokám! – üdvözölt lelkesen John.

— John! Üdv!

— Mi a baj? – kérdezte összeráncolt homlokkal, miközben beljebb lépett. Leültünk, megmutattam neki a darabokat, és elmeséltem szerencsétlen történetét, egészen nagybátyám kérésétől kezdve.

— Ez tényleg baj. De Nagyapád talán tud megoldást! Indulunk vissza a boltba, hozd a nyugtát, én a halacskát viszem! – értetlenül tettem eleget az utasításnak, miközben azon csodálkoztam, mennyi derű és energia van ebben az idős emberben.

— Mit tervezel? – kérdeztem a taxiban.

— Természetesen visszavisszük az árut! Talán kicseréli.

Szavaihoz hűen valóban megpróbált szót érteni az árussal. Elmondta, hogy hibámon kívül történt a baleset, illetve közben beszűrt egy-két megjegyzést a bolt szépségéről és a csodás, bő árukészletről. Talán a hízelgés, talán más miatt, a lényeg, hogy az eladó engedett, és kicserélte a díszt. Boldogan és hálásan öleltem meg nagyapám.

— Ez hihetetlen volt! Eszembe se jutott volna, hogy megpróbáljam kicseréltetni!

— Ezért vannak a nagyszülők! És még más miatt. No, menjünk vissza!

Jessicáék előtt értünk vissza, így volt időnk biztonságba helyezni az ajándékot, még átöltözni is. A választásom egy spagetti pántos, szürke-sárga ruhára esett, fa, magas talpú szandállal.

Az étterembe leérve ott találtam Jenséket Johnnal. Nagybátyám épp nagyban mesélt valamit apjának.

— … az újságíró pedig köpni-nyelni nem tudott! Én is csak néztem – aha, szóval arról.

— Sejtettem, hogy nem lesz itt gond! Jasmine, igazán csinos vagy, és ez a szerelőknek is feltűnt! – bókolt, a mondat végét halkabbra fogva, s még kacsintott is hozzá. Óvatosan kémleltem körbe, s valóban, szinte mindenki engem figyelt, főleg a környékünkön. Bár én ezt inkább a paddock-beli esetnek és kilétemnek tudtam be. Arra már sikerült rájönnöm rövid itt tartózkodásom alatt, hogy a „háttérben” futótűzként terjednek a hírek és pletykák.

— Halihó, A.J.! – köszöntött Frank, miután ebéd után a pályára autóztunk, és a tömegen is sikerült átverekednünk.

— Szia, Frank! – köszöntem kedvesen mosolyogva. – Tegnap nem volt alkalmam megköszönni a mentőakciótokat, így szeretném most kifejezni hálám!

— Semmiség! Mondtam, hogy bármikor szólhatsz, ha szükséged van rám!

— Igen, de akkor is hálás vagyok a gyors reagálásért!

— Nos, esetleg egy puszival megköszöntheted! – vigyorgott.

— Vagy énekelhetsz a vasárnapi bulin! Természetesen zenét mi választunk! – ajánlotta fel Tom, miközben hozzánk érve üdvözlésképp hátba vágta barátját.

— Rendben. Ezt a vasárnapi karaoke-t azt hiszem, úgyse úsztam volna meg!

— Nem fogod megbánni, Kislány! Azokon mindig jó a hangulat!

— Főleg tizenegy után, mikor a Nagy Guruk leléptek! – csatlakozott hármasunkhoz egy fekete hajú srác. – Szia, Georg vagyok!

— A. J. Majd észben tartom a mondottakat!

— Helyes, helyes! Mi most megyünk! Sok még a dolgunk, igaz, Frankie? – veregette vállon Georg a kérdezettet, és irányba is fordította. Frank az éneklés felajánlása óta igencsak fancsali képet vágott. Georg távozóban még rám kacsintott, majd Frank háta mögött összepacsizott Tommal. Nem bírtam megállni vigyor nélkül. A paddockban elindulva keresgéltem Johnékat, bár valószínűleg már a toronyban voltak. Még köszönetnyilvánításom előtt szétváltunk. Épp a Redbull istállója előtt sétáltam el, mikor valaki a nevemet kiáltotta. Hátrafordulva kezdtem fürkészni a tömeget, s nem sokára egy szőke hajú lányt vettem észre, amint felém fut. Meglepve vártam be. – Mit keres ő itt?

— A. J.!

— Szíjja, Vivi! Mit keresel te itt?

— Azt, amit Te! Csak én a barátomat kísértem el!

— A barátod? – néztem nagyot.

— Nico Rosberg – bólogatott.

— Nico… Te jó ég! Vivian Sibold! Huhh! – a felismerés váratlanul ért.

— Pontosan! Te pedig Button unokahúga! Szintén huhh! – nevetett rám. – De mesélj, mi újság? Oli?

— Szakítottam vele. Elég furcsa…

— Héj, Hölgyek! Ha hamarabb tudom, hogy két ilyen csinos lány vár rám, azon nyomban ott hagyom Hornert, és repülök hozzátok! – jelent meg a semmiből Sebi, és a derekunkat átölelve adott egy-egy puszit.

— Neked is szia, Bastian! Nem kellene már a kocsiban ülnöd? – kérdezte Vivi. Sebastian már felvette az overallját, a felső része lógott csupán.

— Nem bírtam ki, hogy ne köszönjek Nektek! Hát ilyen súlyos bűnt ez? – sóhajtott színpadiasan.

— Ha kiraknak a királykategóriából, mehetsz színésznek, esetleg bohócnak – vigyorogtam rá. – Hogy nem sülsz meg? Nekem így melegem van! – böktem meg a mellkasát.

— Drágám, én máris cirkuszban dolgozom! – pislogott rám szépen. – Ez a sport negatívuma. Néha azt kívánom, bár télen lennének a futamok. Ráadásul az innivaló is két perc alatt felmelegszik – fintorodott el.

— Hát, nem irigyellek!

— Ó, csalfa fehérnép! A munka nehezét mindig a férfiakra hagyják!

— A. J., látsz te itt férfit?

— Nem, nem igazán! De talán a közeledő Horner a kategória szélén áll.

— Ajajj, Christian! Kisasszony, őrizze ezt meg nekem a háború végéig! – váltott teátrális hangnembe, majd a fejembe nyomta a baseball sapkáját, és már a home-ban is volt.

— Ha holnap is ilyen gyors lesz, nyert ügye van! – nevetett Vivi, majd felvéve a beszélgetésünk fonalát indultunk meg a torony felé.

A nap további részét Jessékkel töltöttük, végignézve az időmérőt. Sebastian megszerezte a pole pozíciót, míg Nico ötödik, Jenson pedig nyolcadik lett. Az interjúk után visszatértünk a hotelbe, és a maradék időt Jess-szel és Vivivel az uszodában töltöttük. Szerencsére hoztam fürdőruhát.

Másnap délelőtt a tengerpartra mentünk le, majd ebéd után a futamot, Vivian nélkül, a McLaren motorhome-jából néztük végig. Jenson csak a hetedik lett, azonban Sebit jobban sajnáltam, hisz ő hibáján kívül esett vissza az első helyről a negyedikre, miközben végig nagyon jól vezetett. Fernando Alonso öröme azonban megmosolyogtatott, beérvén azok a bizonyos kérjelek, majd a kocsiból kiszállva az arca is sugárzott az örömtől. Végre neki való kocsiban ül. Nem vártuk meg, míg az interjúk lemennek, visszatértünk a hotelbe. Körülbelül hat óra volt, mikor Jess átkopogott.