—Jess!

— A.J.! Kipihented magad? Hogy jöttél?

— Igen, aludtam; és taxival.

— Nem is ettél?

— Mióta elindultunk nem igazán – vontam meg a vállam.

— Most azonnal eszel egy szendvicset. Vagy inkább többet. Nem hiányzik, hogy elájulj az éhségtől! – tolt a home büféje felé.

— Stacy néhány sonkás szendvicset kérünk.

— Máris, Jess. Bemutatsz?

— Ő itt A. J., Jens unokahúga. Stacy, aki a legfinomabb szendvicseket készíti.

Stacy harmincas, vörös hajú nő volt, a szája sarkában mindig mosoly bujkált. A szendvicsek tényleg finomak voltak, és tényleg éhes voltam. Nem is hittem, hogy mennyire. Legalább öt szendvicset befaltam, hozzá Stacy készített citromos teát, ami szerencsére hideg volt.

A szabadedzést a csapat istállójából néztük végig, az ebédet is a büféből rendelve, ami az én esetemben csak franciasaláta volt. Frank, Tom és a duót trióvá bővítő Antoine gondoskodott a szórakoztatásunkról, természetesen csak akkor, ha nem volt dolguk. Viviannal sétálgattunk, ha szünet volt, vagy már eleget ücsörögtünk, szerelőkkel, kísérőkkel beszélgetve, a fotósokra mosolyogva. Kezdtem megszokni a jelenlétüket, illetve, hogy lépten-nyomon az arcomba villantanak. Így történt, hogy mire észbe kaptam, már el is repült a nap.

A hotelbe visszatérve egyből az étterem felé vettük az irányt, majd jól lakva lifteztünk fel. A szobában az ágyra telepedve kapcsoltam be a laptopot, és jelentkeztem be MSN-re. Este nyolc volt, otthon kettő, így a lányok természetesen fent lógtak.

Kittus: Na végre, rád vártunk! Mesélj!

A. J.: Sziasztok! :D Nincs semmi különös. Fullasztó meleg van, az eső mindig egy időpontban jön.

Csenge: Csináltál képeket?

A. J.: Rengeteget! Feltöltöm, hogy rágódhassatok rajtuk! :D Pill

Azzal már csatlakoztattam is a fényképezőgépet, és töltöttem át a majd’ nyolcvan fotót.

Kittus: Kimivel találkoztál? Kint van?

A.J.: Nincs. Legalábbis nem láttam.

Csenge: Na és Vettel? A barátnője kint van?

A. J.: Sebivel beszéltem pár szót, és Hanna nincs kint.

Kittus: Az a csaj hülye! Szerintem fogalma sincs, mit veszít. Pedig egyszer igazán kibírná, hogy elkísérje a németet!

A. J.: Hé, hé nyugi! Lehet, hogy közös megegyezés!

Csenge: Hogy sosem kíséri el Sebast?

A. J.: Jó, majd megkérdezem!

Még beszélgettünk fél órát, én megnéztem az e-mailjeim, aztán elbúcsúztam, és kikapcsoltam a gépet. Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, majd lefeküdtem aludni.

Reggel hirtelen ébredtem. Pár pillanatig bámultam a plafont, aztán kopogtak. Valószínűleg nem először. Kipattantam az ágyból, és a cicás hálóingemre felkaptam a köntösöm. Az ajtóban egy londiner állt.

— Ez az öné, Miss Károlyi – nyújtott át egy csokrot, amit a döbbenettől reflexszerűen vettem át.

— Én nem rendeltem virágot.

— Önnek küldték, Miss.

— Kicsoda?

— Egy Úr. Többet nem tudok. Szép napot, Miss Károlyi! – hagyott ott, én pedig lefagyva álltam. Miss Károlyi. Annyira furcsa volt, de kétségtelenül tetszett, ahogy kimondta. De ki lehet az Úr, aki a csokrot küldte?

Agyamat pörgetve mentem vissza, és nézelődtem vázáért, ami természetesen hiányzott. Kénytelen voltam tárcsázni a szobaszervizt, közben pedig kibontottam a papírcsomagolást. A csokor kilenc szál csodaszép vörös rózsából állt.

— Jó reggelt! Miben segíthetek?

— Jó reggelt! A. J. Károlyi vagyok, a száznégyes szobából. Egy vázát kérnék, kilenc szálnak!

— Azonnal felküldök egyet!

— Köszönöm!

Míg vártam, gondolkoztam. Végigfuttattam magamban az F1-es fiúk nevét. Az valahogy egyértelmű volt, hogy a cirkusz egy tagja volt az elkövető. A két Buttont rögtön kizártam, ahogy Sebit is. Semmi okuk nem volt rá. Kizártam még Fernandot, Ecclestone-t, Jean Todt-ot, Whitmarsh-t, valamint a többi csapatfőnököt és idősebb pilótát, akikkel már megismerkedtem. Ugyanígy tettem Nico Rosberggel és Lewis-zal. Maradt Bruno, Frank, Tom, Antoine, Georg, José, Diego, Sam, Nico Hülkenberg és Lucas di Grassi. A pilótákat is elvetettem, hisz nem ismerkedtünk meg úgy igazán, ugyanígy a Redbullos Díszes Négyesfogattal. A legjobban Frankről tudtam volna elképzelni, hiszen ő udvarolgatott pénteken is, bár már jóval visszafogottabb volt. Így akkor mindenki kiesett, és kezdhettem elölről az egészet.

Közben meghozták a vázát, így belerakhattam a csokrot, és az asztal közepére állítottam. Remek összhangban voltak egymással, és külön megmosolyogtatott a dolog, hiszen a vörös szirmú, zöld levelű virágokhoz fehér porcelánt küldtek. Gyönyörködés közben vettem észre a virágok közt megbúvó kis cetlit, melyre egyetlen angol szócska volt írva: „Sajnálom!”

Végül feladtam a töprengést, mielőtt megfájdulna a fejem. Felvettem egy farmer rövidnacit, egy rózsaszín topot, aztán a táskámat magamhoz véve egy utolsó pillantást vetve a rózsákra, lementem reggelizni.

A lift előtt Nicole-lal és Lewis-zal találkoztam, tehát evidens volt, hogy együtt megyünk le. A srác egyáltalán nem fordított rám több figyelmet, mint amennyit szokott, annál inkább Nicole-ra, így őt végképp kihúzhattam képzeletbeli listámról.

Jenson és Jess még nem érkezett le, így egy üres asztalhoz ültünk le. Mire leadtuk a rendelést, nagybátyámék is megérkeztek.

— A recepción nem adják ki, hogy melyik szobában vagyunk, igaz? Senkinek.

— Elméletileg nem. Miért?

— Reggel kaptam egy rózsacsokrot – kezdtem bele. – Egy igazán gyönyörű csokrot.

— Ki küldte? – kérdezte mohón Nicole.

— Fogalmam sincs. A londiner fiú nem mondta meg.

— Nem volt hozzá üzenet? – csodálkozott Jess.

— De, csak azon egyedül a ’sajnálom’ szó volt.

— Ez igazán romantikus!

— Meg bosszantó! Fogalmam sincs, ki és miért küldte! Te sem tudod? – fordultam nagybátyám felé, aki, mióta szóba hoztam a rózsákat, egyfolytában mosolygott.

— Honnan tudnám? – vonta meg a vállát. Igyekeztem minél áthatóbb szemekkel nézni őt, azonban állta a pillantásomat, s közben töretlenül mosolygott tovább.

— Áruld el! – követeltem.

— Mondtam, nem tudom, ki volt!

Hitetlenül ráztam meg a fejem, és fordítottam a figyelmem a rántottám felé. Bárhányszor néztem rá, ha észrevette, ugyanaz a sunyi vigyor ült ki az arcára, ami csak tovább fokozta bosszúságom. Végül befejezve a reggelit, indultunk a bérkocsik felé, azonban a hotel bejáratában hűvös, szinte hideg levegő csapott meg.

— Nem kellene forróságnak lennie! – rázott ki a hideg.

— Az eső miatt van. Fázol?

— Mondhatni. Van öt percünk, hogy felvegyek valami hosszabbat?

— Menj, megvárunk!

Bólintottam, és visszarohantam a recepciós csajhoz, majd a lifttel a lakosztályhoz. A rövidnadrágot egy halásznadrágra cseréltem, illetve előkerestem egy fehér melegítőfelsőt is, majd futólépésben tértem vissza a rám várókhoz, akikhez időközben csatlakozott néhány Redbullos is. Két-két puszival köszöntöttem őket (Díszes Társaság és Sebi), majd beülve a kocsikba autóztunk a pályára.

A harmadik szabadedzésen végig borús idő volt. Reménykedtem benne, hogy nem szakad le az ég idő előtt (időmérő befejezte), azonban már az ebéd fogyasztásakor dörögni és villámlani kezdett, hogy hamarosan egy hatalmas zuhanykabinban érezzük magunkat.