— Kérem, engedjenek el! Halló?

Éreztem, ahogy a szemeimet a rémület könnyei lepik el, miközben franciául és németül is elismételtem könyörgésem. Majd jött az orosz, olasz és spanyol. Legvégül a magyarral is megpróbálkoztam, mindhiába. Vagy nem értették, vagy direkt hallgattak, élvezve rettegésem, ami egyre jobban nőtt. Eladnak rabszolgának. Megerőszakolnak, és megölnek. Örömlánynak kényszerítenek. A rosszabbnál rosszabb lehetőségek egymást kergették a fejemben, őrült ringlispíllé változva.

De mit is vártam? Az utóbbi fél év maga volt a mennyország, túl szép volt, hogy igaz legyen, vagy sokáig tartson. Úgy tűnik, most jött el a fordulópont, a mennyország pokollá változik.

Annyira belelovalltam magam az önsajnálatba, a várható rosszba és pánikba, hogy alig érzékeltem, mikor a kocsi megállt, és valaki a karomnál fogva emelt ki hátulról a friss levegőre.

— Kérem… - suttogtam erőtlenül, de már erőm sem volt rimánkodni. Mi lesz most? Eladnak, megvernek vagy megerőszakolnak?

A pánik és a sokk teljesen magával ragadott, fel sem fogtam, hogy a két kéz milyen finoman fog, mennyire óvatosan irányítanak. Az ismerős illat sem jutott már el az agyamig. Olyan voltam, mint egy rongybaba; mentem, amerre fordítottak, és tehetetlenül álltam, mikor megszűnt a vezetés; és a vállamról a csuklómra vándoroltak a kezek. Pár pillanat múlva mindkét kezem szabad volt, a következő másodpercben pedig a szemeimet takaró anyag tűnt el.

Másodpercekig csak némán pislogtam, hogy újra megszokjam a fényt, de az előttem álló alak egyre jobban körvonalazódott.

— Mondtam, hogy nem jó ötlet!

— Nem sokáig tiltakoztál!

— Mert úgyse hallgattál volna rám! Anne… Annie!

Puha kéz simított végig az arcomon, az ismerős hangok bekúsztak a fülemen, a szavak összeálltak, ahogy lassan a látvány is. Azonban nem tudtam elhinni!

Hatalmas pofont kevertem le az előttem álló, aggodalmas szemekkel rám bámulónak, hogy az arcán piroslott az ujjaim nyoma. A másik tettes megszeppenve hátrált.

— Ti meg vagytok húzatva! – sikítottam magamból kikelve, és újabb pofonra emeltem a kezem, ezúttal a másik bűnösnek címezve. – A szívbajt hoztátok rám, mire volt ez jó?! Ti bunkó… - lendítettem a kezem, de a Német elkapta. – szemét… - lendítettem a másik kezem, de azt is lefogta.

— Nem hittük, hogy ennyire mellre szívod! – védekezett.

— Nem hittétek? – visszhangoztam rikácsolva. – Talán vigyorognom kéne, mikor azt hiszem, elrabolnak? Fogalmatok sincs, milyen érzés volt ott gubbasztani arra várva, mikor rángatnak ki, hogy ki tudja, milyen szörnyűséget tegyenek!

Zúdítottam idegességemet ordítva Sebastian képébe, miközben Jaime még mindig a földön ült, ahova a nyaklevesnek köszönhetően került. Kitéptem magam Sebastian kezeiből, és hátat fordítva nekik, indultam el… előre. A város szélén voltunk, fogalmam sem volt, hogy jutok vissza.

— A.J. … ne haragudj! – kérlelt szerencsétlenül Sebastian.

— Nem haragszom. Gyűlöllek titeket! – fordultam még vissza, remegő hanggal kiabálva. Nem akartam előttük sírni, de már nem sokáig tudtam elfojtani. Magamon éreztem a Német pillantását, ahogy ismét elindultam.

Pár lépés után megtorpanni kényszerültem, Jaime jelent meg előttem, és ölelt át; nekem pedig megeredtek a könnyeim. A Katalán csitítólag simogatta a hátam, szép lassan megnyugodtam.

— Nem hittük, hogy komolyan veszed – suttogta bocsánatkérően a fülembe. – Viccnek szántuk, azt vártuk, hogy rájössz. Gratulálni akartunk.

— Szeretnék visszamenni a hotelbe.

— Visszamegyünk – bólintott Jaime beleegyezően.

A visszaúton egy szót sem szóltunk egymáshoz, csendben kuksoltunk. A Katalán vezetett, Sebastian az anyósülésen, én pedig hátul. A hotel előtt Sebastian kipattant az autóból, és kinyitotta nekem az ajtót.

— Ez a tiéd – nyújtott át kicsit esetlenül egy rózsaszínű szegfűcsokrot, aminek a szára rózsaszín papírba volt tekerve.

— Nem úgy sült el a dolog, ahogy szántunk, de fogadd el, és gratulálunk!

— Köszönöm – vettem át ridegen, aztán ott hagyva őket, mentem be a hallba, kértem el a szobakulcsot, illetve kértem a virágnak vázát. Nem néztem rájuk vissza, abban a percben a legkevésbé érdekelt az ő lelkiviláguk. Nem értettem, hogy lehetnek ennyire gyerekesek és felelőtlenek. Egyáltalán, hogy tudtak ilyet kitalálni?

Gondolataimba mélyedve engedtem a kádat tele forró vízzel, majd feküdtem bele, mindenféle habfürdőt és tengeri sót öntve bele. Az egyetlen, amire most szükségem volt, az egyedüllét, hogy átgondoljam a történteket, illetve feldolgozzam. Nem voltam dühös a srácokra, inkább mélyen csalódtam bennük.

A fürdő teljesen ellazított, félálomban áztattam magam, sokáig. Ajtócsapódásra kaptam fel a fejem.

— Jaz, hol vagy? – hallottam Jessica hangját.

— A fürdőben! – kiabáltam neki ki. Pár pillanat múlva már az ajtóban állt.

— Hallottam, hogy nem valami jól sült el a fiúk meglepetése.

— Te tudtál róla? – döbbentem meg.

— Vivi is. De csak arról, hogy meg akarnak lepni, ezért hagyjunk magadra.

— Hát ezért léptetek le! Furcsállottam is.

— Rendben vagy?

— Persze. A csoda mentett meg egy szívrohamtól, csalódtam a fiúkban, de kezdtek túl lenni rajta.

— Én sem értem őket. Alextől alapos fejmosást kaptak.

— Más helyzetben meglepődnék, de most nem érdekel. Megérdemelték.

— Lejössz vacsorázni? – kérdezte pár perces hallgatás után.

— Igen. Adj pár percet!

— A folyosón várunk! – ment ki, én pedig kiszálltam a kádból, és egy egyszerű barna felsőt vettem fel, farmerrel. Egy vékony, rózsaszínű övvel dobtam fel, de semmi többet nem tettem.

Az étteremben Lewis és a Trió mellé ültünk le.

— Hello, Baby! Mesélj, mi újság? Régen találkoztunk! – kapott el egyből Frank, és maga mellé ültetett.

— Jó itt lenni. Remélem, jó formában lesztek, nehogy elrontsatok egy kerékcserét! – fenyegettem őket játékosan, igyekezve leplezni nem épp vidám hangulatom. Semmi kedvem nem volt jópofizni, ugyanakkor beavatni sem akartam őket.

— Mi vagyunk a legjobbak, nem rajtunk múlik!

A másik asztalnál Sebastiant vettem észre, ahogy a szeme sarkából engem figyel.

— Egyszer megnéznélek szerelő cuccban, ahogy kereket cserélsz! A.J.! – lengette meg előttem Antoine a kezét.

— Hmm? – néztem fel az alibiként előttem tartott étlapból.

— Mi baj?

— Semmi, tényleg. Visszamegyek, nem vagyok éhes. Sziasztok! – köszöntem el, majd a székről felpattanva, szinte elmenekültem a rám szegeződő tekintetek elől.

Átöltözve feküdtem le, és próbáltam elaludni, de nem ment. Álmatlanul forgolódtam a puha takaró alatt, egyre jobban mérgelődve. Az utcáról hangok szűrődtek fel, így kikelve az ágyból léptem ki az erkélyre megnézni, mi a jókedv oka. Odalent az emberek táncoltak, vonatoztak.

— Utcabál? – kérdeztem magamtól meglepődve. Persze, miért ne? Nyilván örülnek a közelgő futamnak, vagy Fiestáznak. Hirtelen ötlettől vezérelve futottam a bőröndhöz, és kaptam ki egy kezembe kerülő farmert, meg egy szürke kötött felsőt, aztán egy barna csizmába belelépve zártam be az ajtót, és indultam a mulatozók közé. Aludni úgysem tudtam volna egyhamar.

A tömegben forgolódva hagytam magam sodorni egyik utcáról másikra, miközben hálát adtam a kíváncsiságomnak, hogy lejöttem. Végre már nem csak a pár órával ezelőtti pánikomra gondoltam, hanem az eredetileg eltervezett érzés is kavargott bennem: élveztem a nyüzsgést.

— Annie… mit keresel itt? – hallottam meg a hátam mögül az ismerős hangot. Csodálkozva fordultam meg, hogy egyenesen a mezőny legifjabb spanyoljával nézzek farkasszemet.

— Jaime… Szia. Hát… én csak… - néztem körül a kezemet felemelve a tömegre mutatva, mintegy magyarázatként. A srácon fehér nadrág volt egy kék kockás inggel, ami irtó jól állt neki. Állj, mi jut eszembe?

— Jó, hogy találkoztunk, különben eltévedhettél volna. Gyere – nyújtotta felém a kezét.

— Nem megyek vissza, csak most jöttem! – ellenkeztem, mint valami szökevény. Hirtelen úgy is éreztem magam, mint akit valami tiltotton kaptak rajta.

— Nem visszavinni akarlak, csak bemutatni – mosolygott rám elnézően, aztán kézen fogott, és már húzott is maga után. A szelíd erőszaknak engedve követtem az egyik kávézó teraszára, pontosabban az egyik asztalhoz, ahol már ültek.

— Annie… ők itt a nővérem, Marta, valamint a spanyolok imádott focistái: Fernando Torres, David Villa és Iker Casillas, és feleségeik: Olalla, Patricia és Eva. A három őrülten vigyorogó srác pedig a haverjaim, Juan, Julio és Sergio.

— Üdv mindenkinek! A. J. Károlyi – mosolyogtam zavartan a társaságra. Mit keresek én itt?

— Jaime… - fordultam volna a sráchoz, de Sergio – azt hiszem – elkapta a karom, és maga mellé húzott.

— Ne vele foglalkozz, nem érdemli meg! Inkább mondd meg, hogy kerül ide egy ilyen angyal, mint te?

— Gyalog, a hotel nincs messze – távolodtam tőle, egyértelműen részeg volt.

— Ser, nyugi! – nevetett rajta Marta, és megmentve ült közénk. Hálás pillantást küldtem felé.

— Neked nem kellene aludnod, holnap vezetned kell – kérdeztem a mellém ülő Jaimét.

— Egy-két óra még nem a világ. A műsort mindenképp megvárjuk. Jókor érkeztél.

— Milyen műsort?

— Hát a Font Mágicát! Nem mondd, hogy még nem hallottál róla?

— A Zenélő Szökőkút. Gyere, mindjárt kezdődik! – magyarázta a Katalán nevetve, azzal kézen ragadott, és csak arra eszméltem, hogy már megint futva követem. Mikor hirtelen megállt, majdnem nekiütköztem. Mosolyogva nézett rám, majd maga elé állított. A kezem még mindig fogta, de most valahogy nem is bántam. Abban a pillanatban tökéletes volt minden. A mellkasának dőltem, ahogy a víz-fényjáték elkezdődött, Ő pedig ujjainknál összekulcsolta a jobbunkat, majd átölelt, a hasamon pihentetve kezünket. A show valóban csodálatos volt, lenyűgözve figyeltem a zene ütemére váltakozó színeket és formákat.

— Ez csodálatos – suttogtam, képtelen lettem volna hangosabban megszólalni, úgy éreztem, azzal megtöröm az idillt.

— Igen. Mikor Marta először látta kiskorunkban, azt mondta, olyan, mint egy látomás, túl szép, hogy valódi legyen – éreztem, hogy Jaime mosolyog, miközben ő is suttogva mesélte az emléket.

— Megértem – feleltem elhalóan. Én is úgy éreztem, túl szép. De nem csak a szökőkút, hanem a mesés pillanat is.