— Hű, Hercegnő! A testőreid hol hagytad, szerintem szükséged lenne legalább egyre.

— Szia, Sebi. Szerintem a testőrökről ne beszéljünk, pláne ne te!

— Uh, bocsi! Mondd meg, mivel engesztelhetnélek ki!

— Nem kell semmi. Bár egy italt hozhatnál! – pillantottam a megrohamozott bárpultra. Seb is arra nézett, sóhajtott egyet, majd hősiesen bevetette magát a tömegbe.

— Szabad egy táncra? – suttogott a fülembe a Katalán tizenegy körül. Na, most! – mondtam magamba, és az asztalnál ülőkre mosolyogva álltam fel.

— Szia! Gratulálok a ponthoz! – fordultam vele szembe, miközben kézen fogva indultunk el a tánctér felé.

— Köszönöm – jelent meg az arcán egy félmosoly. – Nagyon jól nézel ki.

A dicséret az ő szájából valamiért sokkal erőteljesebben hatott rám, pedig az este folyamán mondták már páran. Az első gyors szám után egy lassabb következett. A kezem a vállár csúszott, hogy átkaroljam a nyakát, ő pedig a derekamnál ölelt magához. Összesimulva lépkedtünk ide-oda, miközben a tekintetünk is találkozott. Ismét elvesztem a kék íriszekben, minden porcikám sikított a boldogságtól, amiért ilyen közel vagyok hozzá.

— Annie… - ejtette ki suttogva az általa kreált becenevemet. A lelkem elégedetten dorombolt, a szívem még hevesebben pumpálta a vért.

— Igen? – kérdeztem kicsit kábán. Az a tekintet rosszabb volt bármelyik függőséget okozó szernél.

— Arra gondoltam, maradhatnál még pár napot, nem hiszem, hogy meg tudtad volna nézni a teljes várost. Egész hétvégén a pályán voltál.

— Maradjak? Miért? – kérdeztem szelíden és kicsit kábán, belül örömtáncot járva, amiért felajánlotta.

— Megmutatnám azt a Barcelonát, ami én ismerek – húzódtak ajkai félmosolyra, amitől szaporán verdeső szívem kihagyott pár ütemet.

— Nem tudom. Meg kell kérdeznem Jenséket.

— Már említettem nekik. Felőle rendben van. Mit szólsz?

Mérgesnek kellett volna lennem, amiért a hátam mögött intézkedett, de csak izgatott várakozást éreztem.

— Rendben, benne vagyok – mosolyogtam rá.

— Klassz. Holnap át is költözhetnél.

— Hm? Hova?

— Hát hozzánk! A vendégszoba szabad.

— Klassz – válaszoltam mosolyogva, aztán felfogtam a mondat értelmét. – Mi? Miért mennék hozzátok?

— Hogy ne kelljen a hotelben laknod, és mert így jóval egyszerűbb. És mert Anyáék is szívesen látnak, persze – magyarázta, mint egy óvódásnak szokás.

— Na de… - akartam tiltakozni, de semmi kifogást nem találtam, azon kívül, hogy nem kellene, így inkább márt kérdeztem. – Meddig maradnánk?

— Szerdáig. Aznap már muszáj repülnöm. Megfelel?

Plusz két nap Barcelonában, Jaime társaságában. Hogy megfelel-e? FANTASZTIKUS!

— Tökéletesen – mosolyogtam rá biztatólag.

— Örülök neki – mosolygott ő is, majd visszakísért az asztalhoz. A vigyor egész éjjel levakarhatatlan volt az arcomról. A hotelben a holnap, pontosabban már az aznap ígéretével aludtam el.

Hétfőn vidáman ébredtem. Összepakoltam a kirakott dolgaim, felvettem egy nyakba kötős miniruhát, és lementem tízóraizni. A hallban Jaimével futottam össze.

— Szia! Te mióta vagy itt? – kérdeztem csodálkozva.

— Hello! Nemrég érkeztem. Épp fel akartam menni, hogy megkérdezzem, mehetünk-e? Nagyon csinos vagy!

— Köszönöm. Máris?

— Talán meggondoltad magad? – szomorodott el, amitől elégedettség töltött el.

— Nem, persze, hogy nem! – nyugtattam meg. – Csak ennék valamit, mert éhes vagyok.

— Útközben vehetünk valamit. Van egy nagyon jó pékség nem messze – ajánlotta lelkesen, amitől elmosolyodtam. Annyira aranyos volt, nem volt szívem ellent mondani neki!

— Na, jó! Akkor lehozom a cuccom, és elköszönök Jenséktől.

— Segítek! – lépett mellém, és együtt mentünk fel a negyedik emeletre. Kihoztuk a szobából a bőröndöt, még egyszer körülnéztem, nem hagytam-e ott valamit, aztán elbúcsúztam nagybátyáméktól.

A pékségben Jaime vett pár fánkot, mivel nem hagyta, hogy én fizessek.

— Gondolhatod, hogy nem engedem, hogy fizess! – mondta. – Ne egyél túl sokat, Anya istenien főz, ráadásul gazpachot, ami nagyon finom!

— Még nem ettem.

— Megéri megkóstolni! Imádni fogod!

— Van már ötleted, mit fogunk csinálni?

— Ebéd után megmutatom Barcát. Lehet, hogy Marta is jön. Este DJ-skedem egy buliban, ha gondolod, oda is jöhetsz… - nézett rám óvatosan.

— Nem valószínű, hogy kihagyom – válaszoltam, mire felderült az arca.

— Holnap meg lemehetnénk a tengerpartra. Nem olyan hideg már a víz.

— Még jó, hogy hoztam fürdőruhát – nevettem. – Azt hiszem, remek két napunk lesz, Uram!

— Én is úgy hiszem, Kisasszony! Megérkeztünk.

Barátságos ház fogadott, kerttel, mediterrán növényzettel és színekkel.

— Hahó, itt vagyunk! – kiáltott Jaime, miközben előreengedett az ajtóban. Kisebb előtérbe jutottunk, ami az előszobának felelt meg. Levettük a cipőinket, majd a boltív alatt átlépve a nappaliba érkeztünk, ahol idősebb Jaime Alguersuari fogadott minket.

— Apa, ő A.J., Annie, ő az apám – mutatott be minket.

— A.J. Károlyi

— Jaime Alguersuari – ráztunk kezet. – És remélem, mondanom sem kell, hogy tegeződünk! – figyelmeztetett mosolyogva.

— Rendben.

— Ő pedig az én Drága, Egyetlen Édesanyám – nézett a belépő nőre Jaime.

— Jajj, Victor! Ne ess túlzásokban, inkább kavard meg az ételt, mielőtt leég, és nem lesz mit ennünk! – fedte meg fiát szeretetteljesen, amin csak mosolyogni tudtam.

— Ezt csak eljátssza, igazából imádja, mikor bókolok neki – hajolt közelebb hozzám, mintha titkot súgna, aztán villámgyorsan tért ki anyja kézlegyintése elől. Nevetve figyeltem a jelenetet.

— Carmen Escudero, és mi is tegeződünk! – ölelt meg.

— Elárulod, minek a rövidítése az A.J.?

— Annabelle Jasmine – feleltem készségesen.

— Öt évesen a babámat hívtam Annabelle-nek – jelent meg a lépcső tetején Marta. – Szeva!

— Szia! Az én babámat nem Martanak hívták – vigyorogtam rá.

— Nos, még meggondolom, hogy megsértődjek-e – ölelt meg nevetve. – Öcsi, kész van már a kaja?

— Még nem, de a tej mindjárt kifut! – kiabált vissza Jaime, mire Carmen egy szempillantás alatt eltűnt.

— Két ballábas a konyhában – adta meg a magyarázatot Marta. – Akárcsak Apu.

— Hallottam ám! – fortyant fel a két említett egyszerre, mire elnevettük magunkat.