— Gyere, megmutatom a szobád! – fogott kézen Jaime, és felvezetett a lépcsőn. Az emeleten hosszú folyosó nyílt, 5 ajtóval.

— Az ott Mar szobája, neki külön fürdője van. Ez Apuéké, ez a másik fürdő, ez az enyém, ez pedig a vendég – nyitott be az utolsóba. Ha nem tetszik, Mar szívesen cserél veled.

— Ezt nem nagyon hiszem. De ez is tökéletesen megfelel.

A szoba krémszínű falú, a plafon alatt körülbelül tíz centire görög mintás bordűr futott végig. Középen fehér anyaggal letakart franciaágy állt, vele szemben a falnál szekrénysor. Az ágy mellett éjjeliszekrény állt, valamint kör alakú asztal és egy fotel volt még a berendezés. Az ajtóval szemben nagy ablak, kávészínű sötétítővel, ami a hatalmas kertre nézett. Nagyon tetszett.

— Nos, most akkor magadra hagylak, szedd rendbe magad, ilyesmi – nézett a szemembe, ami rossz ötlet volt. Percekig megint csak álltunk, egymás tekintetébe veszve.

— Khm… megyek – sütötte le a szemét, megszakítva a szemkontaktust, és fordult meg. Becsuktam az ajtót, leültem az ágyra, és magam elé húzva a bőröndöt, tettem felülre a szóba jöhető ruhákat, illetve a bikinit. Ez után az ágyon eldőlve néztem körbe ismét. Jól éreztem magam, kedvem lett volna örökre ebben a barátságos kis szobában maradni, ha ezzel Jaime közelében maradhatok.

Délben ültünk le az ebédlőben álló ovális tölgyasztal köré.

— Jaimének igaza volt, ez tényleg nagyon finom! Elkérhetném a receptjét?

— Hát persze! – mosolygott rám Carmen.

— Az öcskösnek ez a kedvence, ugye?

— Aha… nézett Martara Jaime értetlenül. Az agyam alaposan elraktározta az információt.

— Neked mi a kedvenced, A.J.?

— Azt hiszem, ez az enyémek közé is belépett. De szeretem a gyümölcslevest, a székelykáposztát, és persze a hungarikum gulyáslevest.

Utóbbi említésére mind a négy szempár rám szegeződött.

— Eredeti magyar egytál étel – magyaráztam. – Galuska, krumpli, sonka van benne többek között.

— Jól hangzik – jegyezte meg az idősebb Jaime.

— Rákereshetek neten – ajánlottam.

A délutánt valóban városnézéssel töltöttük. Hármasban jártuk végig az utcákat, a testvérek felváltva meséltek a látványosságokról. Megmutatták többek között a Casa Batllót, a Casa Milát, az Arc de Triomf-t és a Parc de la Ciutadella-t. Négy órakor Martát felhívta az egyik barátnője, így magunkra maradtunk Jaimével, és kettesben indultunk a La Rambla felfedezésére.

Hatra értünk vissza a szülői házba. Vacsoráztunk, megfürödtünk, majd elkészülődtünk. Lila, flitteres szoknyát vettem fel, szintén flitteres zöld felsőt, és lila peep toe-t. Háromnegyed hét körül átkopogtam Jaiméhez.

— Gyere! – szólt ki, mire benyitottam. Háttal állt az ajtónak, épp egy kék rövid ujjút vett fel. Farmer halászgatya feszült rajta. Lesütött szemmel vártam, míg végez. Nagyon tetszett a látvány, ugyanakkor kicsit illetlennek éreztem.

— Annie… hű! Nem találok szavakat!

— Te is… hű! – vigyorodtam el, idézve a bókot. – Szóval ez lenne a híres Jaime Alguersuari szobája? – néztem be a karja mellett.

— Hát… igen.

— Jaj, bocs – kaptam észbe, és abbahagytam a leskelődést.

— Hm? Semmi baj! Gyere csak be! – mosolyodott el, és kitárta az ajtót.

— Megtisztelve érzem magam! Azért majd nézz szét, nehogy eltűnjön valami – próbáltam zavartságom poénnal elütni, miközben beléptem a birodalmába. A franciaágy kék takarója enyhén gyűrött, a falra szerelt polcokon különféle CD-k, könyvek, autómodellek és apróságok. Az ággyal szemben fiókos szekrény, rajta plazmatévé, és DVD lejátszó. A szekrény mellett hifi, két hangfallal a szoba két átellenes pontján. Itt-ott elszórtan dobozok, autókról és egyebekről szóló magazinok. Az ajtótól jobbra számítógépasztal, géppel, LCD képernyővel, és természetesen egy mini DJ pult. Felette egy parafatábla, fényképekkel, és kis cetlikkel. Az asztal mellett szemetes. Balra…

— - Erkély? – kérdeztem, és egyből megindultam felé. Jaime készségesen nyitotta ki, én pedig kiléptem. A kilátás gyönyörű volt. Alant a kert, a messzeségben látszott a város és a kikötő.

— Gyengén az erkély. Otthon, az én szobámból is nyílik egy – fordultam vissza. A szoba összképe most még jobban tetszett, néhány elhajigált ruha, az ágyon ülő Jaime azonban mindent vitt. Bármeddig el tudtam volna nézni.

— Végre megvan! – emelt a levegőbe egy CD-t – Indulhatunk?

— Persze! – mosolyogtam rá. A nappaliban elköszöntünk a szülőktől, majd Martával kiegészülve kocsiba szálltunk.

A tengerpartra érkeztünk, ahol az italpultok mellett most egy alkalmi DJ-pult is állt, egy srác már nagyban keverte a zenét, a homokban pedig táncoltak néhányan. Ha a látvány nem, a villódzó fények már biztosan meggyőztek volna, hogy a buli beindult.

Az autót leparkolva, gyalog indultunk a bulizók felé, mikor a zene hirtelen abba maradt, és a pódiumon lévő srác megszólalt – természetesen spanyolul.

— És, íme, itt a váltás, akire annyira vártatok! DJ Alguersuari! – nyújtotta el a nevet, mire kitört az éljenzés. Jaime egy vállrándítás kíséretében, ránk mosolyogva hagyott ott minket, felfutva az emelvényre.

— Helló Mindenkinek! Örülök, hogy itt lehetek! Hogy érzitek magatokat?

Egyöntetű hangorkán volt a felelet, melyből csak sejteni lehetett a választ. Ahogy a zene és a tánc újraindult, Marta eltűnt mellőlem, bevéve magát a tömegbe. Hamarosan jó néhány fiú legyeskedett körülötte.

Én egy székre telepedtem fel, nézve a táncolókat, Martát, főleg Jaimét. Ahogy élvezettel keveri a zenét. Kívülállónak éreztem magam, s már nem volt olyan jó ötlet itt lenni. Jó lett volna, ha Kittiék, vagy Seb itt lett volna felrázni, hiányukban viszont magányosan teltek a percek.

— Miért búslakodsz, - ült mellém egy srác.

— Julio! Nem is tudtam, hogy itt vagytok!

— Pedig de. Ki nem hagynánk. Szóval? Halljam?

— Csak rájöttem, hogy nem tartozom ide. Nem sokan szólítottak volna meg angolul.

— Igen, igazad van. De nem is fog változni a helyzet, ha nem teszel érte. Gyere!

— Nem tudom. El vannak nélkülem is – haboztam.

— Jajj, ne kéresd magad! – húzott fel a székről. – Egyébként nagyon csinos vagy, és ezt Jaime is észrevette ám! – kacsintott vigyorogva, mire azonnal a DJ-pult felé kaptam a fejem. Az említett mosolyogva figyelt, mire lángba borult az arcom. Még jó, hogy sötét volt.

Itallal a kezemben vegyültem a tömegbe, s ahogy fokozódott a hangulat, én is egyre jobban feloldódtam. Már nem számított a kultúra különbség, vagy, hogy alig ismerek valakit.

Egy sráccal táncoltam, bár a nevét nem tudtam, amikor két kar fonódott a csípőmre, és megfordított.

— Hello, Idegen! Kidobtak a DJ-pultból? – kérdeztem a kék szemekbe nézve.

— Nem, csak lejárt a fél óra – vette ki a kezemből a whiskys poharat, aminek az alján már csak a jég olvadozott.

— Kérem vissza! – nyúltam után, de a Katalán magasra emelte, és a köztünk lévő magasságkülönbségnek hála, nem értem el.

— Nem ittál még eleget?

— Meghívtak! – biggyesztettem le az ajkam, és Jaime nyaka köré fontam a karjaim.

— Akkor én most egy sétára hívlak meg. – fogalmam sem volt, hogy, de a bárpult mellé kerültünk. Jaime lerakta a poharat, lefejtette magáról a kezeim, és jobbját az én balkezemmel összekulcsolva indult el. – Jössz? – nézett hátra.

Vállvonogatva indultam meg utána, de néhány lépés után toppantva álltam meg.

— Hogy a francba tudtam én így eddig táncolni? – tettem fel a költői kérdést, miközben levettem a magas sarkút, aztán jobbomba fogva sétáltam tovább, ezúttal én húztam magam után a Katalánt.

— Mindjárt jobb! – állapítottam meg, élvezve, hogy a talpam a selymes homokba süllyed. Jaime csak vigyorgott rajtam.

— Mondd, ha nem küldöm oda hozzád Juliot, végig ülöd az időt?

— Te küldted?

— Nem kellett sokáig győzködnöm. Szóval?

— Valószínű. De így most haragszol rám – szontyolodtam el.

— Miért haragudnék? – csodálkozott.

— Mert ittam. Pedig csak pár pohár volt – bizonygattam felé fordulva, mire megbotlottam a saját lábamban. Remek reflexekkel kapott utánam, átölelve a derekam, tartott meg.

— Azt mondod, nem vagy részeg?

— De igen – álltam meg a saját lábamon, a Katalán vállaiba kapaszkodva. – Egy kicsit – simultam hozzá. Lábujjhegyre állva közeledtem az arcához, de mielőtt az ajkaink egymáshoz érhettek volna…