Bevallom, a szállodához vezető útra nem nagyon emlékszem, mivel bekómáztam rajta. Kicsit kiütött a láz, úgyhogy jobbnak láttam aludni egyet. Lehet, hogy Fernando további szexista megjegyzései elől is így menekültem el.

Annyit fogtam fel a körülöttem lévő dolgokból, hogy a kocsi csak úgy suhan, Fer pedig valami makasz szamarakat emleget spanyolul. Ezen mosolyognom kellett, még ilyen kába állapotomban is. Majd egy ideig se kép-se hang.

A következő érzékelésem az volt, hogy valaki a karjaiban visz, legalábbis a hullámzást nem tudtam másra kenni. Annyira még nem voltam kába, hogy azt képzeljem, tengeren vagyunk. Viszont ennek a valakinek nagyon finom volt az illata, majd elolvadtam tőle. Résnyire felkukucskáltam, hogy mégis csak lássam, ki tart a karjaiban. Hát a spanyol volt az. Elfintorodtam.

-          Azért ennyire nem kell hálásnak lenned! – korholt engem. Engem, Ő!!

-          Hát nem is! Hiszen miattad vagyok beteg! – vágtam vissza, majd becsuktam a szemem.

Így nem éreztem annyira a ringatózást. Fer valahogy kihalászta a tatyómból a „szobakulcsot”, ami igazából egy kicsi kártya volt, majd kitárta a lakosztály ajtaját és bevitt a szobámba. A történtekből annyit fogtam fel, hogy leült velem az ágyra és elkezdett vetkőztetni. Minden erőmet összeszedve „megszorítottam” a kezét.

-          Most állj le! Itt nem tartunk! – állítottam meg a műveletet.

-          Még! – kajánkodott megint.

-          És nem is fogunk. Szépen tegyél be az ágyba, takarj be és húzz ki innen a rákba. Vagy eltöröm a kisujjad! – fenyegettem meg. Erre felnevetett.

-          Mégis hogy? Jártányi erőd sincsen, nem hogy eltörj egy ujjat!

-          Hát csak figyelj! – bizonygattam az igazam, majd elkaptam a kisujját és tőlem telhetően megszorongattam. Csak nevetett rajtam, majd folytatta a vetkőztetést. Egészen érzéki mozdulatokkal. Felcsattantam. – Mondd, te tényleg nem fogod fel, hogy ez nekem mennyire kellemetlen? És kínos?

-          Miért, talán élvezed, ahogy hozzád érek? – kérdezte elkomoruló tekintettel.

-          Nem. Egyáltalán nem. Hagyjál! – kértem őt rimánkodva és egy könnycsepp is kicsordult.

Már nagyon rosszul éreztem magam. Láthatott valamit rajtam, mert utána azért befejezte a vetkőztetést, de már nem incselkedett velem. Bebújtatott a paplan alá és betakargatott. Egy szót sem szólt hozzám. Majd leült egy fotelbe az ággyal szemben és elkezdett engem bámulni.

-          Nyugodtan mehetsz a dolgodra. – mondtam „köszönet” gyanánt. Vasvillaszemeket meresztett rám.

-          Megvárom, amíg elalszol. És megbeszélem Flavioval, hogy a hétvégén már ne kelljen bejönnöd dolgozni, mert nagyon beteg vagy! – erre egyből felpattantam.

-          Ezt nem teheted! Mennem kell dolgozni, különben kiteszik a szűröm! Szükségem van az állásra! Miért vagy ilyen aljas? – kérdeztem kiabálva. De meg sem rezzent, csak fáradtan elmosolyodott.

-          Milyen kis hülye vagy! Azt mondtam, hogy a hétvégére! Nem kirúgatni akarlak, hiszen még meg sem dugtalak! – váltott vissza gúnyosba. – Viszont pihenésre van szükséged. Most pedig aludj. Minél előbb szenderülsz álomba, annál hamarabb szabadulsz meg tőlem!

-          Kezdhetted volna ezzel is! – duzzogtam, majd visszafeküdtem a pihe-puha ágyikóba, természetesen háttal neki és az alvás mezejére léptem.

Még félálomban voltam, amikor hallottam, hogy felkel a fotelből és elindul. De mintha tétovázott volna. Visszajött hozzám, majd pár másodperc múlva egy gyengéd kéz simítását éreztem az arcomon, majd döngő léptekkel távozott. Végre nyugodtan aludhattam.

Három héttel később már megnyugodva és makkegészségesen érkeztem meg Törökországba, a következő verseny helyszínére. Ez a pálya éppen ebben az évben adott otthont első Forma-1-es versenyének, így különleges élmény volt eljutni ide.

A szünetben sokat gondolkoztam Fernandon és az iránta érzett haragom megilletődött hálává változott, azért, ahogy vigyázott rám. Persze a kisded játékait és beszólásait sem felejtettem el, de már nem akartam megfojtani egy kanál vízben, valahányszor eszembe jutott. Gondoltam, hogy ezt a haladást vele is közlöm.

Éppen a mi motorhome-unkban volt az apukájával és a másik spanyollal, Pedroval. Valami nagyon élvezetes témáról lehetett szó, mert Fernek hatalmas mosoly volt az arcán. Odamentem Suehoz és elkértem az asztaluk rendelését, hogy én szolgálhassam fel nekik.

De a fülem, mint a sasé és értettem a spanyol beszédüket.

-          És megvolt már? Láttam, hogy ölben vitted fel a szállodába… - folytatta Pedro.

-          Dehogy! Te lefeküdnél egy lázas csajjal? – kérdezett vissza Fernando kajánul, majd rám nézett. – De nézz csak rá, újra fogok próbálkozni… Addig nem nyugszom, míg birtokba nem veszem az összes porcikáját! Te nem ezt tennéd a helyemben?

-          De igen. Abszolút megéri a csaj. – felelte Pedro, miközben Nando apukája csóválta a fejét.

-          Fernando, a nőkkel nem lehet így bánni. Ráadásul ő a munkatársad. – szidta meg a fiát Jose Luis Alonso, majd felém fordult. – Áhh, üdvözlöm! – váltott át angolra. – Te vagy Hanna?

-          Igen, uram, én lennék. – feleltem neki mosolyogva, majd kezet nyújtottunk és bemutatkoztunk egymásnak. – Meghoztam a rendeléseiket. – fűztem tovább a szót és lepakoltam a kért innivalókat. Majd Fernandohoz fordultam. Egyelőre angolul. – Fernando, sokat gondolkodtam azon, hogy milyen rendes voltál velem a múltkor. Szeretném megköszönni. – cinkos oldalpillantás Pedro felé Fer részéről. – Úgyhogy, ez a tied. – mondtam mosolyogva, majd egy üveg vizet a nyakába öntöttem és átváltottam spanyolra. – De ez a kis beszélgetésed Pedroval rádöbbentett arra, hogy még mindig ugyanaz a szemét fazon vagy, mint a megismerkedésünk elején. További jó szórakozást! – köszöntem el vigyorogva a nevető Pedrotól és José Luistól, illetve az ázott egér benyomását keltő Fernandotól.