A McLaren motorhome-ja előtt tébláboltam, arra várva, hátha felbukkan a finn. Nem is kellett csalódnom, kicsit kómás ábrázattal lépett ki az ajtón, nem egészen 3 perccel azután, hogy én odaértem.

-          Nahát, Han! – mosolygott rám egyből, amikor meglátott. Őszintének tűnt az öröme, ami engem arra késztetett, hogy oda rohanjak hozzá, és a karjaiba vessem magam. Kicsit ledöbbent, hogy mit csinálok, majd szép lassan elkezdte a hátamat simogatni és előbányászott egy papírzsepit a gatyájából. – Hmm. Azt hiszem nem itt kellene beszélnünk. – egyetértőn bólogattam, mire a következő javaslatot tette. – Odaadom a kocsi kulcsom, ülj be az autóba és várj meg ott. Kb. háromnegyed óra múlva, ott leszek, addigra mindent elintézek. Oksi?

-          Rendben. – egyeztem bele, majd elvettem a kulcsot és elindultam a parkoló felé. Útközben összefutottam a spanyollal.

Tuti látta az egész nyakba borulós jelenetet, de érdekes módon nem dühöngött miatta.

-          Hanna, kérlek, beszéljük meg a dolgot! – állt elém. – Nem gondolod, hogy ezt a helyzetet inkább velem kellene tisztáznod, mint Kimivel?

-          Lehet. De pillanatnyilag nem vagyok rá képes. – válaszoltam, majd indultam volna tovább. Fer még mindig nem engedte.

-          Akkor mikor? Este? – erre csak ráztam a buksim. – Reggel? Holnap, a futam után?

-          Oké. Holnap a futam után. Addig hagyjál békén. – kértem szomorúan, végül pedig sikeresen otthagytam. Beültem Kimi mercijébe és becsuktam a szememet. Próbáltam kikapcsolni az agyamat, de bevallom rendkívül nehezemre esett, csak úgy zsongott a fejem. Fél órát lehettem kb. ebben az agyhalott állapotban, mire végre a finn is megérkezett.

-          Bocsi a késésért. Feltartottak. – intett a fejével az újságírók felé.

-          Uhhh. – nyögtem fel. – Ez is miattam van.

-          Ezzel most ne foglalkozz! – utasított szigorúan. – Szóval hagy halljam! Miért borultál óvó karjaimba? – kérdezte csúfondárosan. – Mi készített ki ennyire? – érdeklődött immár komolyabban.

-          Nem mi, hanem ki. – feleltem, mire elmeséltem az egész történetet.

A támadástól kezdve a mai incidensekig.  Csöndben hallgatott, én meg csak meséltem és meséltem és meséltem. Közben észre sem vettem, de már egy ideje a szálloda garázsában üldögéltünk a kocsiban. A lábaimat felhúztam az ülésre, és törökülésben mondtam a mondókámat. Kimster pedig felém fordulva, kifürkészhetetlen tekintettel nézett végig, érzelmeiről csak egy homlokán lüktető ér tanúskodott.

Végül pedig így szólt.

-          Az én véleményem az, hogy Fer szeret téged. – amikor látta, hogy közbe akarok vágni, intett, hogy fogjam be a csipogómat és hallgassam végig. – Szeret téged, ez 100%! Viszont eddig csak azt tapasztalta, hogy a csajok első füttyszóra ugranak neki, te pedig folyamatosan ellenálltál. Lehet ezért esett beléd. De mivel eddig csak ilyen futó kalandjai voltak, nem pedig komolyak, nem igazán volt tekintettel a partnere érzéseire. Ezt a tapintatosságot kellene valahogy belenevelni.

-          Azt hiszem benned egy pszichomókus veszett el…  - sóhajtottam fel mosolyogva. – És ezt mégis hogy szeretnéd elérni? Adjak neki egy illemkódexet?

-          Dehogy! – kuncogott fel. – Ha azután menne, semmi érdekes nem maradna a személyiségéből. Szerintem féltékennyé kellene tenni!

-          Hogy mit? – meresztettem rá nagy szemeket.

-          Féltékennyé tenni. – ismételte el újra mosolyogva. – Színlelj járást valakivel, így szépen lassan rá fog jönni arra, hogy az értékes emberekért küzdeni kell, a megtartásukért pedig még inkább. – lassan fontolgattam a mondanivalóját.

-          És ha közben összeszed valaki mást? – kérdeztem félve.

-          Azt hiszem ezzel az egy mondattal elismerted, hogy szereted. – mosolygott rám melegen a finn. – De, hogy a kérdésedre válaszoljak. Azt a kapcsolatot nem kellene sokáig húzni, de ha annyi időt sem bír ki más vagy esetleg visszavágás nélkül… Hát akkor nem érdemel meg téged. Hidd el, az ilyenre jobb rájönni az elején. – komorodott el egy pillanatra. Kezdett megtetszeni az ötlet.

-          De hol találok én egy ilyen pasit? Aki belemenne ebbe? – tettem fel a legfontosabb kérdést. Kajánul elvigyorodott.

-          Ez most fájt! – nevetett rám, pedig én még mindig értetlenkedve néztem rá. – Hát itt vagyok én, a Szép, Szőke Herceg! – röhögött.