Átmentem az étterem egy másik termébe, még mindig dúlva-fúlva kicsit. Nem igazán értettem, hogy mi a bajom, mert a srácok végül is semmivel nem bántottak meg. Úgy látszik, kezdek szeszélyes lenni. Erre a gondolatra elfintorodtam.

-          Kislány, te miért fintorogsz? – vigyorgott rám az egyik asztal mellől Giancarlo és Robert.

-          Áhh, csak azt állapítottam meg magamban, hogy kezdek olyan lenni mint a többi nem-társam.

-          Nem-társam? – ráncolta össze a homlokát Robert.

-          Az meg mi fán terem? – értetlenkedett Fisi is.

-          Hát a többi nő. – magyaráztam meg türelmesen. Esküszöm, mint egy óvó néni az oviban.

-          És miben kezdesz olyan lenni, mint a nagy többség? – vigyorgott újra Rob.

-          Én is egyre szeszélyesebb vagyok. – kérdőn néztek rám, így elmeséltem nekik a történteket. – Na, szép kis négyes vagytok. – mosolyogtam rájuk.

-          Tudjuk. – válaszolták kánonban.

-          Han, nem ülsz le mellénk? – kérdezte meg Rob. – Éppen kártyázni készültünk, te is beszállhatsz.

-          Póker? – kérdeztem meg felcsillanó szemmel, lelkesen.

-          Az. – válaszolták vigyorogva.

-          Akkor örömmel beszállok. – ezzel egy királynőt is meghazudtoló méltósággal helyet foglaltam mellettük. – De előre figyelmeztetlek titeket! Ha én nyerek, az összes futamhétvégén kötelességetek a csoki- és édesség-utánpótlásomról gondoskodni!

-          Milyen elbizakodott valaki! – nézett rám felmérve a terepet Rob. – De rendben, legyen! Részemről vállalom!

-          Én is! – röhögött Fisico. – Bár ezzel most kb. azt a szintet ütöd meg, mint a gyerekeim!

-          Ó, Fisi… Ha téged már a gyerekeid is legyőznek pókerben, nem lehetsz nagy kihívás! – adtam vissza a szurka-piszkát, majd a szájkarate végeztével nekiláttunk a partinak.

A két sükebókával annyira belemerültünk a játékba, hogy nem is vettük észre se az idő múlását, se a körülöttünk gyűlő tömeget. Mintha hermetikusan el lettünk volna zárva a külvilágtól, annyira belemerültünk a játékba. Semmi sem tudta elterelni róla a figyelmünket, minden más megszűnt létezni a számunkra.

A két hímnemű egyed meglepetésére, egészen jól helytálltam és nem estem ki kb. 3-4 kör után, ahogy azt ők feltételezték és élcelődtek vele. Már vagy a 32. partit nyüstöltük, és én egyre jobban kezdtem belejönni a játékba, míg Fisi ezt nem mondhatta el magáról.

Azt már a kis játszmánk elején megállapítottam, hogy itt az igazán komoly ellenfél Kubika, nem pedig az olasz, s a sejtésem be is vált. Újabb 2 kör után Fisi búcsúzott is a játéktól, de persze nem ment ő sehova: ott maradt az asztalnál és figyelte a „döntőbe jutott” 2 játékos küzdelmét.

Erősen koncentráltam mind a lapjaimra, mind Kubika arcára, talán ennek volt köszönhető, hogy megláttam rajta: blöffölni készül. Gyorsan felmértem a lapjaimat. Színsorom volt.

-          All in! – tolta be az összes zsetonját Rob az asztal közepére. Nyilván azt hitte, hogy ettől félős kislány módjára hétfrászt kapok és sikítva menekülni fogok, de legnagyobb megdöbbenésére, tartottam a tétet.

-          Tartom. – feleltem mosolyogva, majd én is betoltam a zsetonjaimat az övéihez. Felfedtük a lapjainkat. És…. Igazam volt! Nem volt semmi a kezében!

-          Bassza meg! – toppantott egyet a lábával, majd elröhögte magát. – Te nyertél, Kislány!

-          Tudom! – vigyorogtam rá. – Csakhogy tudjátok, a kedvencem az epres milka, de a mogyorós csokik és sütik kivételével mindenféle-fajta édességet, imádok!

-          Értettük, asszonyom! – szalutáltak viccesen, majd elröhögtük mind a hárman magunkat. Ami érdekes volt, hogy több helyről is kuncogást hallottunk.