Így jöjjön be a lottó 5-ösöm. Nem volt egy kellemes utunk. Először is azért, mert roppant hosszúra nyúlt: hiába, hogy már majdnem egy éve eresztette ki a gőzt – vagyis inkább a hamut – az az izlandi vulkán, a szemcséi még mindig a levegőben terjengenek. Néha-néha még mindig lezárják a reptereket, így történt ez most is.

Svájcból először Madridba, onnan New Yorkba, onnan pedig Melbourne-be utaztunk. Csütörtök reggel 10-kor szálltunk le a reptéren.

Na de addig! Szinte már a hajamat téptem a finn szőkeség hülyeségétől. Állandóan piszkált, amit igyekeztem nem mellre szívni – nehogy elszakadjon a melltartóm - , de belül csak úgy forrtam a dühtől.

Kezdődött mindez azzal, hogy ahogy felszállt a gép, Kimi elkezdett sétafikálni a fedélzeten. És úgy intézte, hogy egy kisebb széllökésnél az ölemben kössön ki. Vigyorogva bámult rám.

-          Ez így igazán kényelmes… Maradhatok? – pislogott rám egy üveg pezsgővel a kezében. Segélykérőn néztem Sebire, de ő éppen bedobta a szunyát. Kénytelen voltam egyedül lelökni az ölemből. Nem nagyon ment, egészen megfeszítette magát.

-          Szálljál már le rólam! Fáj a térdem! – kértem többszöri sikertelen próbálkozás után.

-          Gyenge kifogás! – nyújtotta rám a nyelvét, majd a lábaival elkezdett kalimpálni. Mint egy kisgyerek az anyja ölében, de könyörgöm. Ez a hímnemű egyed itt elvileg egy felnőtt férfi! És tényleg nagyon fájt a lábam.

-          Légyszi Kimi! Szállj már ki az ölemből! – ugrott egyet hirtelen, mire felsikoltottam a fájdalomtól. Félve néztem le a lábamra: kifordult a jobb térdem. Könnyek gyűltek a szemembe.

-          Basszus! – kiáltott fel ő is, majd egyből felpattant és a bárhoz rohant, jégért. Egy törcsibe becsavarta és úgy jött vissza hozzám. Rátette a térdemre. – Bocsi! De honnan a fenéből tudhattam volna, hogy ilyen selejtes anyagból gyúrtak?

-          Na most húzzál el innen! – összeszedtem minden erőmet és ellöktem magamtól. A mozdulattól a térdem visszafordult a helyére. – AÚÚÚÚ! – most már tényleg sírtam. Sebi ebből mit sem vett észre, mert az mp3-jával a fülében alukált. Kimi vissza akart jönni hozzám, de megállítottam. – Ide ne gyere, mert bemosok még egyet! – utaltam a múltkori kis fenyítésre.

Megfordítottam a kis jeges csomagot a lábamon, majd megpróbáltam felszedni a földről a tatyómat. Abban volt a papírzsepim. Nyújtózkodtam érte, de nehezen értem el. Kimi már hajolt volna le érte, de rákiabáltam.

-          Nem kell a segítséged! – visszazuttyant Sebi mellé, a velem sréhen szemben lévő ülésbe. Finnül mormogott valamit az orra alatt.

Így szenvedtem tovább. Egyszer csak sikerült elérnem a táskát és kibányásztam belőle a pzs-t. Épp a könnyeimet törölgettem, közben felpolcoltam a lábam a mellettem lévő ülésre. Sebi Baba ezt a pillanatot választotta az ébredésre.

Vigyorogva kelt fel és nyújtózkodott, de egyből lefagyott a mosoly az arcáról, amikor meglátta, hogyan méregetjük egymást Kimivel és a pillantása a lábamra esett.

-          Hát itt meg mi történt? – kérdezte összehúzott szemmel. Kimivel mindketten hallgattunk. Én attól féltem, hogy ha megszólalok, akkor csak ordibálás lesz a dolog vége. Azt remélni sem mertem, hogy a Jégember a szégyenkezés miatt hallgat. – Mondjátok már el!!! – követelte a kis német a választ.

Kibámultam az ablakon, így a Nagy Icemanre maradt a történet elmesélése. Sebike kicsit kiosztotta, de ettől nekem még nagyon fájt a lábam. Ráadásul az sem segített a közérzetemen, hogy a reptereken el kellett hagyni átvizsgálás céljából a repcsit, ilyenkor pedig mind a két pilótába kapaszkodnom kellett. Nekem elég lett volna Sebi is.

Mint mondtam, roppant hosszú utunk volt.