-          Renátó. Ereszd el, kérlek! Mi köze neki hozzád?

-          Nem eresztem, hacsak nem… - végignézett rajtam.

-          Ereszd el! – kértem még egyszer.

-          Ha nem engedem mi lesz? – vigyorgott gonoszan.

-          Hívom az őröket. – fogtam meg a mobilom.

-          Nem ajánlom. Látod azokat a bőrdzsekis srácokat? Nos, a haverjaim, igen. Ha többet nem akarod látni a kisfiad, ám hívd őket…

-          Mit akarsz még mindig tőlünk? Hagyj már békén minket!

Ekkor azonban láttam, hogy Fer közeledik szélsebesen felénk. Rendkívül ideges volt. Odaért Renátóhoz, maga felé fordította.

-          AZONNAL ERESZD EL! – és Maxi már Fernél volt, aki átadta a mérnökének és elkapta Renátót a pólójánál. – MI A FRANCÉRT KELL BELEAVATKOZNI MÁSKÉLETÉBE? NEM ELÉG A SAJÁT SZERENCSÉTLEN ÉLETEDET KAVARGATNI, MÁSOKÉBA IS BELE AKARSZ KAVARNI? AJÁNLOM, HOGY MEG NE LÁSSALAK MÉG EGYSZER A KÖZELÜNKBEN, KÜLÖNBEN MEGBÁNOD! ÉRTETTED? – és egy hatalmasat behúzott neki.

-          Ezt… még… megbánjátok… - mutatott felénk, majd elrohant.

-          Jól vagy? – kérdezte Fer Maxit, aki a nyakába csimpaszkodott. Láttam rajta, hogy csak nehezen képes magára ölteni a nyugodt, védelmező stílust. Legszívesebben robbanna, és ez a szeméből látszik.

-          Jól apu. Köszi.

-          Fer…

-          Ne most! – nem nézett rám. Elindult tovább a Ferrari Motorhome felé. Andrea Stella, a mérnöke jött mellettem.

-          Ideges! Szerintem hagyd békén egy jó… jó sok ideig. Nem valószínű, hogy indulhat Időmérőn. A kocsi kasztnija nagyon sérült. Addigra nem hozzák helyre a srácok.

-          Oh, értem…

-          Azért gyere. Igyál meg valamit a büfében.

-          Köszi. Rendes vagy.

Belépve a vörösök birodalmába láttam, hogy Fer Maxival besiet a saját kis birodalmába. Utána mentem. Maxi kezébe adott épp egy kis vizet.

-          Jól vagy kicsim? – léptem beljebb én is.

-          Aha. Apu megmentett.

-          Fer…

-          Ne mondj semmit… - idegesen kérte.

-          De miért? Mi a baj?

-          MI A BAJ? ERIKA! – kiáltott. Mindketten ijedten néztünk rá. Az ajtón kopogtak. – KI AZ?

-          Én vagyok… Úgy látom zavarok. – kukkantott be Fisi.

-          Dehogy zavarsz! HOGY ZAVARNÁL?

-          Mi a baj Fer?

-          Még egy ilyen kérdés, és… - rúgott Fer az ülőgarnitúrára.

-          Jó… Maxi. Van egy nagyon finom csokim. Szeretnéd megkóstolni?

-          Szabad? – nézett ránk.

-          Menj csak. Vigyázol rá? – kérdeztem Fisit.

-          Természetes. Sziasztok! – intett Maxival, majd becsukta az ajtót. Mély levegő után Ferre pillantottam. Nagyon ideges volt.

-          Fer. Nyugodj le kicsit, kérlek…

-          NYUGODJAK LE? Ugye ezt most te sem gondoltad komolyan? – nevetett fel idegesen. – Pár perce törtem össze azt a nyamvadt kocsit, amivel Pole-t szerezhettem volna, aztán megjelenik az a gennyláda és ott láttam a kezében a FIAM, akire elvileg TE vigyázol! Nagyon vigyázol, gratulálok! – tapsolt.

-          Vigyáztam, de amikor baleseteztél kirohant, és…

-          Áh, tehát ezért is én vagyok a felelős?

-          Nem mondtam ilyet!

-          Hanem?

-          Fer!

-          IGEN? MI BAJOD ÉDESEM? Te, aki mindenben olyan tökéletes, te nem hibázhatsz! Tökéletes anya vagy! Ezért is ÉN vagyok a hibás, hogy idejön a régi szeretőd! Mindenért én vagyok a hibás! Várj! Kitalálom! Holnap az én lelkemen szárad a globális felmelegedés is! CSODÁS!

Adtam neki egy pofont. Sikerült engem is felhúznia.

-          Na ide figyelj! Lehetsz akármilyen ideges, velem így nem beszélhetsz! És nem vagyok tökéletes! Te sem vagy az! Hogy lehetne bárki is az? És Renátó nem volt soha a szeretőm! – sírtam el a végét, és épp ki akartam menni, de megragadta a karom, és…