Kiléptünk Fer szobájából. Harsány nevetés indult meg. Még Stefano is kuncogott Fisi és a pöttömkénk mellett. Fer megfogta a kezem, majd meghajolt, aztán odamentünk az asztalhoz és leültünk.

-          Sziasztok! – köszönt harsányam Maxi.

-          Szia törpi. Mivel játszol? – kérdezte tőle Fer.

-          Fisi adott egy kisautót. - mutatta büszkén és kipottyant a kezéből.

-          Hé! Összetörted! – szipogott Fisi.

-          Nem! Nem tört össze! – vette fel és mutatta meg neki. – Megvannak a kerekei. Látod? Egy, kettő, három, négy. Kint van mind a négy kereke.

-          És neked kint van mind a négy kereked? – mosolygott Fisi. Maxi értetlenül hallgatott pár percig.

-          Te buta! Nekem lábaim vannak! – emelte fel az egyik lábát és rá mutatott.

Felnevettünk rajta. Olyan aranyos.  Fer mosolygott rám. Maxi értetlenül nézte, mi vicces történt.

-          Vicceset mondtam?

-          Nem, kisfiam.

-          Meghoztam az ebédet. – jött a pincér és lerakta a tányérokat.

-          Gyere Maxi. Csüccs az ölembe. – kérte Fisi.

-          Etessem én? – kérdezte tőle Fer. Fisi megrázta a fejét.

-          Elvagyunk mi így, nem igaz?

-          De! Apu. Te etesd anyut!

-          Megetetem én, de még hogy… - csúszott Fer lejjebb a székben és a farmernaciját igazította.

-          FER! – csíptem oldalba és elfordítottam a buksim. Már teljesen vörös voltam. Fer elkezdte a hátam simizni.

-          Mi az édes?

-          Nando! Ne piszkálj!

-          Mert? – húzta közelebb a székem az övéhez.

-          Mert ne!

-          Oké… - csendesedett el és lágyan megcsókolt. A kuncogások is abbamaradtak. Utána hozzábújtam.

-          Olyan aranyosak vagytok. – tapsolt Maxi.

-          Édes vagy kicsim. – mosolyogtunk rá. Egyszer csak Fer mérnöke jelent meg, kezében egy fényképezőgéppel.

-          Maradjatok így. Egy fényképet csinálunk. Csííízzzz!

Még csinált pár képet, Maxival, és az egész kis csapattal együtt. Mikor befejeztünk kellemes kis beszélgetés alakult ki. Maxi épp egy banánt falatozott Fisi ölében. Láttam, hogy Stefano akar Fernek mondani valamit. Fer is észrevette ezt, ahogy láttam, de még nem akart róla beszélni. Felém fordult.

-          Akkor nem haragszol?

-          Nem. Szeretlek.

-          Én is téged. Meg sem érdemellek. – húzott magához.

-          Apu.

-          Igen kisfiam?

-          Neked is vannak szüleid?

-          Nekem is vannak, igen. – bólintott.

-          És ők az én nagyszüleim?

-          Igen. – mosolygott.

-          És nem látogatjuk meg a nagyiékat?

-          De… - komorult el a hangja. Eltávolodtam picit tőle. Értetlenül néztem rá. – Egy pillanat és jövünk. – fogta meg a kezem és a szobája felé húzott.

-          Hajrá Fer! – hallottuk még az asztal felől, majd becsukódott az ajtó mögöttünk.

-          Mi az? Miért lett ilyen a kedved?