Másnap reggel hétkor az ébresztőm keltett. Legaláb negyed órába telt, hogy kinyissam a szemem és felfogjam, hogy hol vagyok. Sírni tudtam volna, de ez mindig így van, ha tizenegynél előbb kell kelni.
”Gondolj a gyönyörű lakásodra Monacóban” – emlékeztettem magam, hogy miért is kell most felkelnem. Ha nem lesz pénzem, buktam a lakást.
Kimásztam az ágyból és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Gyorsan letusoltam, és fogat mostam. Hiába a reggeli frissítő, még mindig nyúzott voltam.

Kiválasztottam a ruháimat, ami egy fekete farmernadrág volt, hozzá egy világosbarna ujjatlan felsővel, és egy ugyancsak fekete blézerrel. Lapost talpú, mégis nőies cipőt húztam, hogy ne bukjak orra az első napon. A hajamat kiegyenesítettem és összefogtam, hogy egy kis komolyságot sugározzak magamból.
Egy és egy negyed óra alatt kész is lettem, és a telefonomban lévő gps segítségével gyorsan megtaláltam Fernando szállását.

Az ajtó előtt még megigazítottam a hajam és a ruhám, majd kopogtam. Közel egy perc múlva az ajtó lassan nyílt és egy szem nélküli, szőrös valaki állt előttem egy szál pólóban és alsógatyában.
- Segíthetek valamiben? – nézett rám, majd kipattantak a szemei.
- Szerintem igen – mondtam bizonytalanul -, de lehet, hogy először magadon kéne segítened, mert elég szörnyen nézel ki.
- Desiré? Úristen – nézett rám újra, immár nem a szemhéján keresztül -, ugye te vagy?
- Igen. Azt hiszem mi még nem találkoztunk – próbáltam rámosolyogni.
- Hát igen. Nem ilyennek képzeltelek – mért végig -, gyere be!

Körbenéztem és elszörnyedtem. A lakáshoz képest Fernando kinézete rendezett és ápolt volt. Mi történt itt, atomrobbanás?

- Ugye nem itt akarod fogadni az újságírókat? – kérdeztem, mire ő csak megvonta a vállát.
- Azt mondta a takarítónő, hogy reggel jön, de nem jött. Most mit csináljak? – nézett rám sértődötten.
- Mondjuk pakolj össze – ajánlottam.
- Tizenöt perc múlva itt vannak és ma még tükröt és vizet sem láttam. Szerinted van időm elpakolni?
- Nem igazán, mindegy. Menj mosakodni, és addig én megpróbálom rendbe tenni a nappalit – mondtam, mire felcsillant a szeme, és eltűnt egy ajtó mögött, ami szerintem a fürdőszoba volt.
- Egy angyal vagy – kiabálta ki, majd a víz csobogását hallottam.

- Hát akkor kezdjünk hozzá – suttogtam magamnak. Úgy döntöttem, hogy a ruhákat és a papírokat bedobálom a hálószobába, a többi pedig kuka.
Így már nem is tűnt olyan soknak, alig öt perc alatt végeztem. Körülbelül ennyi idő alatt Fernando is kijött a fürdőből és a gardróbba vonult.
Megigazítottam még a függönyt és hoztam a konyhából ásványvizet meg három poharat, hátha megszomjazik valamelyik.

Éppen a poharakat próbáltam elrendezni, amikor valami zajt hallottam. Nem törődtem vele, azt hittem Fernando az, de pár másodperc múlva egy kocsikulcs repült elém az asztalra. Erre már csak felkaptam a fejem.
- Te meg ki a franc vagy? – kérdezte felháborodva egy fekete hajú lány.
- Először is szia... és te ki vagy? – egyenesedtem fel vele egyvonalba.
- Én Raquel del Rosario, Fernando felesége. Mostmár elárulnád, hogy ki a fene vagy, és hogy kerülsz ide? – kiabált.
- Nyugalom, ne üvölts, itt állok egy méterre tőled. Fernando asszisztense vagyok – magyaráztam, de ő csak rázta a fejét.
- Mindjárt el is fogom hinni, nem? Fogadjunk, hogy már megint megcsalt. Hol van? – kiabált tovább.
- A gardróbban, szerintem – mondtam, és kerek szemekkel néztem utána.

Kiabálást hallottam, majd egy csattanás, és Raquel kirohant a lakásból. Én pedig csak értetlenül álltam a nappali közepén és néztem magam elé. Mi történt?
Fernando egy perc múlva felöltözve jelent meg előttem. Levetette magát a kanapéra és bekapcsolta a tévét.
- Fernando – ültem le mellé -, mi volt ez az egész?
- Raquel, a feleségem. Mostanság nagyon fura. Féltékenykedik, és most azt hiszi, hogy felszedtelek és veled csalom őt. Tiszta dili – fogta a fejét, miközben magyarázott.
- Sajnálom – hajtottam le a fejem.
- Nem a te hibád. Fogadjunk, hogy már Flavio-t hívja, és kérdezi, hogy ki vagy – mosolyodott el. – Mindjárt itt vannak az újságírók.

Fernando felvilágosított arról, hogy milyen interjút beszélt meg, és mire a mondókájának a végére ért, már kopogtak is az ajtón.
- Azt hiszem, ez a te feladatod lesz. Én itt várok – mondta, én pedig felkeltem mellőle és az ajtóhoz sétáltam. Rendeztem magam, majd kinyitottam.

- Jó napot – mosolyogtam.
- Magának is – mondta az egyik -, Fernando Alonso-hoz jöttünk.
- Én Desiré Sol Romero, Fernando asszisztense vagyok, kerüljenek beljebb – intettem, és követtek.

Két férfi, meg egy nő volt. Egyenként bemutatkoztak, de már akkor nem emlékeztem a nevükre. Ahogy beértek, köszöntek Fernandonak is, és el is kezdték a faggatózást.
Körülbelül két kérdést tettek fel az elmúlt futamról, egyet a következővel kapcsolatban, egyet a magánéletéről, és egyet rólam. Nem ez volt az egyetlen meglepetés.
Mikor végeztek, felém fordultak, és megkérdezték, hogy feltehetnek-e nekem is egy pár kérdést. Nem tudtam hirtelen mit mondani, csak bólintottam.

- Mióta dolgozik asszisztensként Fernandonak?
- Igazából ez az első napom – vörösödtem -, de remélem még sokáig leszek.
- Miként jutott el idáig? Szerintem mindannyian tudjuk, hogy egy ilyen munkához nem elég, ha az ember bead egy önéletrajzot.
- Valóban nem. Egy kedves ismerősöm ajánlotta, ezáltal kerestem meg a megfelelő embereket, és most itt vagyok.
- Eddig milyen a munka?
- Azt hiszem a legjobb szó rá, hogy hullámzó – itt Fernandora néztem. – Sok dolgom lesz, de állok elébe.

Ezek után nem nyúztak tovább, csak elköszöntek és mentek is.
- Hát erre nem számítottam – mondtam, majd leültem a kanapéra.
- Ahhoz képest egész jól csináltad – nevetett Fer és öntött vizet magának, majd nekem is a kezembe nyomott egy poharat.
- Köszi. Azt hiszem mennem kéne, tízre a főhadiszálláson kéne lennem – mondtam és a táskám után nyúltam.
- Kocsival jöttél? Csak mert én is oda megyek.
- Nem, csak tegnap érkeztem meg Zürichbe, nem volt még időm kocsit bérelni – mentettem magam.
- Rendben. Akkor várj tíz percet, elviszlek – kelt fel mellőlem, és eltűnt a hálószobában.