Jaime belemosolygott a csókunkba, majd elhúzódott, szerencsére nem messzire. Kisimított egy kósza tincset az arcomból, aztán mellém feküdt, onnan nézve rám. Én is az oldalamra fordultam, így merültünk egymás tekintetébe.

Órák telhettek el némaságban, semmitől nem zavartattuk magunkat. Csak az időérzékünk figyelmeztethetett, hogy ideje lenne szedelődzködni.

— Menjünk haza. Estére van egy meglepetésem – állt fel Jaime, ajkain félmosollyal.

— Milyen meglepetés?

— Nem vagyok bolond, hogy megmondjam! Majd megtudod! – nevetett, és karolta át a derekam, magához ölelve, így mentünk vissza először a cuccokhoz, aztán a Seathoz, hogy visszainduljunk.

— Elmondod Carmenéknek? – kérdeztem, mikor jobbja a váltóról az ölemben nyugvó kezeimre vándorolt. Összefontam őket, majd Jaimére néztem. Egy kézzel is biztosan fogta a kormányt, egy ezred pillanatra sem rezdült meg.

— Ha nem szeretnéd, nem mondom.

— Ne érts félre! Csak olyan fura ez az egész – szorítottam meg a kezét. Azt nem mondhattam, hogy nem vagyok magamban biztos, mint ahogy azt sem, hogy túl gyors, hiszen csütörtök este óta csak húztuk a dolgot. Kerülgettük egymást. Ráadásul nem Jaime miatt.

— Félsz a fogadtatástól?

— Igen. Jenson, Sebi, illetve az egész paddock és a média reakciójától.

— Akkor várunk még. De nem sokáig bírom nélküled – adott puszit a kézfejemre, miközben beállt a garázsba.

— Elmondod, hova megyünk? – próbálkoztam ismét.

— Egy órát kapsz készülődni. Öltözz fel szépen! – kacsintott, és benyitott a házba.

— Hogy-hogy már itthon vagytok? – nézett fel Marta a tévéről ránk.

— Neked is szia! Kitaláltam estére egy programot – válaszolt Jaime, de a lányt már nem érdekelte a válasz, a tekintete köztünk cikázott.

— Ne mondjátok, hogy még mindig semmi! Ebben a másfél napban ezért szorítottam nektek ennyire? – méltatlankodott. Meglepődve néztem rá, fogalmam sem volt, mire gondol.

— Mar, nyugi! – sóhajtott Jaime, majd hátulról átölelt, és megpuszilta az arcom. Ösztönösen simultam az ölelésbe. – Csütörtök este a nővérem közölte velem, hogy bolond vagyok, ha nem hívlak meg, és nem vallom be a neked az érzéseim – magyarázta nekem.

— Pontosan! Meg azt is, hogy bolondok vagytok, ha nem jöttök össze, de úgy látom, nem kell diliházba dugni titeket! – vigyorodott el a végére, majd visszafordult a tévéhez.

— Marta! Kölcsönadod Annie-nek a fürdőszobád?

— Naná! Készülni is segítek! – ugrott fel egyből – Esmeralda?

— Igen.

— Helyes! Gyere, A.J.! – ragadott karon, és felvonszolt az emeletre. Meglepődve hallgattam a köztük zajló beszélgetést. A szobába érve Marta egyből elküldött tusolni, míg ő keres nekem megfelelő ruhát. Időm sem volt ellenkezni, vagy körbe nézni.

Zuhanyzás és hajmosás után törölközőbe csavarva tértem vissza a lányhoz, aki az ágyon ült. Tipikus lányos szoba volt az övé, ötvözve egy kis rockkal és vagánysággal.

Miközben behullámosította a hajam, meg tudtuk ismerni a másikat, és elmondhatom, hogy új barátra tettem szert. Az egy óra elteltével idegesen vártam Jaimére a nappaliban. Egy virágos szoknya, sárga ujjatlan top és fehér, bő ujjú felső volt rajtam, a hajam laza hullámokban omlott vállaimra. A Katalán egy farmert és egy fehér inget vett fel. Fantasztikusan nézett ki.

— Ne várj meg! – mondta Martanak köszönésképp, miközben kézen fogott, és megeresztett egy szívdöglesztő mosolyt, amitől a szívem egy másodpercnyi szünet után kétszeres sebességgel dobogott. A part felé vettük az irányt, azonban hamarabb álltunk meg, mint reggel.

— Idejöttünk – mondta, mikor megkerülve a kocsit, mellém ért. Az Esmeralda Kávézó és Étterem előtt álltunk. Jaime a karját nyújtva invitált beljebb. A kapun belépve balra egy duplaszárnyas ajtó nyílt, mi azonban tovább mentünk a kerthelyiség felé. Először a hangulatosan megvilágított asztalokat láttam meg, mindegyiken egy-egy gyertya, vagy virágcsokor. Ez után tűnt fel, hogy nem csak kert, de egyben terasz is. Az asztalok egy sora mellett kerítés húzódott, tökéletes rálátást adva a homokos partra, amin egész nap voltunk. Ekkor ugrott be, hogy láttam is itt étkezőket, épp csak nem fordítottam rájuk különösebb figyelmet.

— Ez csodaszép! – mondtam, miközben Jaime kézen fogva húzott az egyik asztalhoz.

— Akárcsak te! Ez lesz az – mondta, és hellyel kínált.

— Honnan tudod? – kérdeztem, miközben elhelyezkedtem.

— Erről – mutatott a középen álló csokorra. – A tiéd.

— Gyönyörű! Köszönöm! – hálálkodtam, miközben alaposabban szemügyre vettem. Kilenc szál vörös rózsa, remek illattal. Pont, mint…

— Jó napot! Mit hozhatok? – jelent meg mellettünk egy fekete-fehér egyenruhás pincérlány. Huszonöt körülinek tippeltem, azonban, ami zavart, hogy vágyakozó szemeket meresztett Jaimére, a srác viszont ügyet sem vetett rá. Ez elégedettséggel töltött el.

— Rántott halat kérek, sült krumplival és rizibizivel – adtam le a rendelést, az étlap rövid böngészése után. A csaj gyorsan felfirkantotta, és áhítatos tekintetét újra a velem szemben ülő pilótára fordította. Merthogy engem egész idő alatt csak egy pillantásra méltatott.

— Nekem is ugyanezt, és kérünk még hozzá vegyes salátatálat, illetve hozzá illő bort. Köszönöm!

— Máris! – eresztett meg a srác felé egy mézes-mázos mosolyt, aztán megperdülve tűnt el.

— Csoda, hogy rád nem vetette magát! – morogtam, és a tekintetem a békésen hullámzó vízre fordítottam.

— Hé! Csak nem féltékeny vagy? – kérdezte szelíden, ám, mikor ránéztem, egy elégedett vigyorral találtam magam szemben.

— Féltékeny? Ugyan, kire? – válaszoltam hanyagul, de a hangom érezhetően közelebb került a hisztéria-szinthez. Mi a fene ütött belém? Naponta megbámulják, akkor ez a cafka miért idegesít?

— Pocsék színész vagy, még mindig! – nyúlt át az asztal felett, és szorította meg a kezem, amitől jól eső melegség áradt bennem szét, és valamelyest nyugodtabban sóhajtottam.

— Jaime, mi lesz velünk?

— Hogy-hogy mi lesz? – értetlenkedett.

— Hétfőn, maximum kedden én hazautazom! Törökbe nem biztos, hogy megyek, utána fogalmam sincs, mikor tudok utazni! – tört ki belőlem.

— Ne siess ennyire előre! Van a világon telefon! Internet is. Próbáljuk meg élvezni ezt a hetet, aztán… Köszönjünk! – váltott hangnemet és témát, mikor a pincérlány kihozta nekünk az ételt.

— Iszonyúan fogsz hiányozni, mert utazni most én se fogok tudni. De megoldjuk, Annie! – bizonygatta a spanyolokra jellemző hevességgel. Csendben beszélgetve ettük meg az ételt, más témákra evezve, a bizonytalanság azonban ott lógott a levegőben.

Szerdán a 11 órás repülővel indultunk Monte Carlóba. Este, a vacsora után még sétáltunk a parton, élvezve a friss levegőt, egymás társaságát, és gyönyörködve a Naplementében, végül hazatértünk. Reggel elbúcsúztunk a családtól. Carmen biztosított arról, hogy megkedvelt, és egy búcsúölelés közben tudtomra adta, hogy máskor is szívesen látnak. Marta igyekezett diszkréten vigyorogni.