— Vigyázz, Monaco, jövünk! – hajtottam a fejem a mellettem helyet foglaló Jaime vállára, mire adott egy puszit a hajamra. – Bár sose érve véget ez a hét! – sóhajtottam, majd behunytam a szemem.

Félálomban hallottam meg az utaskísérő hangját, amint figyelmeztet a leszállásra, majd ez után gyengéd ébresztés következett.

— Annie! – simogatta az arcom egy puha kéz.

— Ébren vagyok! – motyogtam, de sokkal inkább hatott dorombolásnak. Erőnek erejével emeltem fel a fejem, mert féltem, hogy a kedveskedés az ébresztéstől merőben eltérő eredményt produkál. Jutalomból egy édes csókot kaptam.

— Ügyes légy! – suttogtam Szerelmem ajkaira a futam előtt, a szobájában. Az utóbbi napok nagyrészt a titkos találkáinkból, illetve az azok utáni vágyakozásból teltek. Senkinek nem szóltunk a kapcsolatunkról, még nagybátyám és Jess se tudott róla. Jaimétől felkészülési időt kértem, ami őrültség, hisz tudtam, éreztem, hogy szeretem; ugyanakkor tartottam a reakcióktól. Teljesen összezavarodtam, hiába győzködött az eszem, hogy legyek túl a bejelentésen, egyszerűen nem tudtam magam rászánni, pedig sosem vallottam magam gyávának. Most mégis úgy viselkedtem. Nem tudtam kimondani nyilvánosság előtt, és nem tudtam kimondani, ha kettesben voltunk.

A Toro Rosso home-jába szerencsére gond nélkül beengedtek, így az utolsók között kívánhattam Jaimének szerencsét.

— Igyekszem, Annie! – kapott ismét az ajkaim után, én pedig boldogan adtam meg magam a mámorító érzésnek.

Fél órával később már Jess-szel és Johnnal a McLaren boxban ültünk, és a pilótaparádét figyeltük.

— Milyen volt Barcelonában? – kérdezte Jess, mintegy mellékesen.

— Nagyszerű! Körbejártuk a várost, a keddet pedig a strandon töltöttük.

— Megbeszéltétek a dolgokat?

— Hát persze! – mosolyogtam Jessre, de nem ecseteltem. A futamot csendben néztük végig, pláne Jenson kiesése után. A csapat is leeresztett, Tomék hozzánk csatlakozva kommentálták az eseményeket. A leintés után gratuláltam Sebnek, aki hívott az ünneplésükre, én azonban visszautasítottam.

— Majd este találkozunk! Meg ne fázz!

— Ahogy gondolod, Hercegnő! – adott két puszit, majd nagybátyáméktól elköszönve fogtam egy taxit. Ők ugyanis az itteni házban szálltak meg. Kicsit fura is volt kimagyarázni, hogy miért szeretnék egyedül lenni, de végül sikerült, valószínűleg az utóbbi napokban már megszokták.

A hotelbe érve automatikusan a lift felé mentem, fel az ötödik emeletre, Jaime szobájához. Kopogás után azonnal beléptem – szinte –, már menetrendszerűen.

— Jaime! – szólítottam, de nem kaptam választ. A nappaliból a hálóba mentem, ami szintén üres volt, de meghallottam a víz csobogását. Az ágyra kuporodva kapcsoltam be a tévét, és váltogattam a csatornákat, míg meg nem állapodtam az HBO-n. True Blood ment.

Tíz perc telhetett el, és a fürdőszoba ajtóban egy félmeztelen, derékra csavart törölközős Jaime jelent meg, kezében egy másik törölközővel, amivel még vizes, össze-vissza álló haját szárítgatta.

— Annie – torpant meg.

— Szia! – vigyorodtam el. – Az ilyen fogadtatást meg tudnám szokni – mértem végig látványosan. Nem sok nő van, akinek ne tetszett volna a látvány.

— Ó, igen? – húzódott az ő szája is mosolyra, és indult meg az ágy – és én – felé.

— Ó, igen! – térdeltem fel, és a hasától a mellkasán át, a nyakáig végighúztam a mutatóujjam, majd csókoltam meg, a nyakába fonva karjaimat.

— Mi lenne, ha este nem mennénk sehova? – kérdezte Jaime, miután percek elteltével elhúzódtunk.

— Semmi kifogásom nem lenne, de Sebinek már megígértem, hogy megyek az esti bulira.

Sóhajtva engedett, majd fordult is el.

— Mi a baj?

— Felöltözöm – tűnt el a nappaliban. Visszazuttyantam, és tovább néztem az epizódot.

— Várost nézünk, vagy maradunk? – kérdeztem, megemelve a hangom.

— A másodikra szavazok. Gondolom, nem soká úgyis elmész készülődni – jött vissza, mellém telepedve. Kismacskaként bújtam a karjai közé, amik azonnal záródtak körülöttem.

— Hatig azt csinálunk, amit akarunk.

— Hatig? – húzta el a száját.

— Talán fél hétig.

— Akkor ki kell használnunk az időt – suttogta, majd megcsókolt.

A Monacói hétvégét záró partin egy jelszó volt: fényűzés. A legdrágább ételek és italok szerepeltek az állófogadás menüjén. Az emberek is jobban kicsípték magukat, pedig nem évadzáró partin vettünk részt. A férfiak közül sokan vettek fel öltönyt, a leglazábban a szerelők öltöztek: farmer és ing, vagy csapatpóló. A nők kivétel nélkül koktélruhában jelentek meg, láttam egy-két kisestélyit is. Azt hiszem, ez Monaco hatása.

— Á, Fiatalok! Bizonyára jól érzitek magatokat? – jött oda hozzánk Franz Tost. Tizenegy körül járhatott az idő, Jaimével, Lucas-val és Brunoval beszélgettünk.

— Jó estét!

— Egy ilyen partin nem lehet unatkozni!

— Igazad van, Fiam! Jaime, a promo miatt jöttem. Pénteken megyünk Santo Domingoba.

— Értem. Egész hétvégés?

— Igen. A Kisasszonynak nincs kedve csatlakozni hozzánk? – fordult felém.

— Pontosan mihez?

— A Toro Rossot népszerűsítjük. Mr. Alguersuari vezetni fog, képeket is készítünk. Van kedve az utóbbihoz csatlakozni?

— A fotózásra? Hát…

— Remek! – csapta össze a kezeit. – Gondolom, szeretne hazautazni, de a péntek bizonyára megfelel!

— Én és a modellkedés? – kérdeztem, miután a csapatfőnök ott hagyott minket.

Hétfőn repültem haza. Már a gépen rájöttem, hogy Jaime mennyire hiányzott, és féltem, hogy ez csak fokozódik. Nem tévedtem. Bejártam a suliba konzultációra, a lányokkal utána vásároltunk, vagy cukrászdába ültünk be. Volt mit megbeszéltünk, hiszen két hét alatt sok minden történt. Ha otthon voltam, szinte mindig a skype és MSN előtt ültem, hol Sebivel, hol Jaimével beszélgetve. Így repült el a hét, szinte észrevétlenül, s azon kaptam magam, hogy péntek délelőtt van, s már a repülőn ülök. A gyomrom öklömnyire zsugorodott, izgatottan vártam a viszontlátást.