Félálomban töltöttem az utat. A fémdetektorból kilépve ismerős arcokat kerestem, végül a tekintetem egy fekete hajú, napszemüveges, magas srácon akadt meg, a következő másodpercben pedig már repültem a karjaiba. A karjaim a nyaka körül záródtak, az övéi a derekamon. Akkora lendülettel érkeztem, hogy egy pillanatra Jaime megingott, végül sikerült megtartania, de ezzel nem törődve csókoltam meg, mintha az életem múlna rajta. Talán így is volt.

— Szeretlek! – suttogtam az ajkaira a szót, megszakítva szenvedélyes csókunkat, majd egy mélyebbel, romantikusabbal folytatva.

— Szeretlek, szeretlek, szeretlek! – ismételgettem, egy-egy apró csókkal nyomatékosítva a szavakat, majd a vállába fúrt arccal élveztem közelségét, illatát.

— Én is szeretlek, Annie! – emelte meg a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni, majd egy lágy csókot lehelt ajkaimra. A lábaim megremegtek, szerencse, hogy Szerelmem megtartott.

— Gyere, menjünk! Már biztos várnak.

— Várnak? – ismételtem meglepetten, és végre szétnéztem. Csak néhányan bámultak minket, turisták, helyiek, de egyáltalán nem zavart. Nem is érdekelt.

— Engem küldtek ki érted – indult a bőröndöm felé, kézen fogva engem, mire én összefűztem az ujjaink.

Mindketten a taxi hátsó ülésére ültünk, kényelmesen fészkeltem be maga Jaime ölelésébe.

— Tost külön szobát vett ki neked, de egymás mellett vagyunk.

— Minél közelebb hozzád. Az jó.

— Mit csinálunk hétvégén?

— Mit csinálnánk? Élvezzük azt a kevés szabadidőt, amit kapunk – feleltem vigyorogva, és kicsit megemelkedve megcsókoltam.

— Hmm… Már nem bujkálunk?

— Nem. Lehet, hogy délután már repülhetek is haza, de nem érdekel. Szeretlek!

— Örülök, hogy így látod!

Kéz a kézben léptünk be a hotel halljába. Elkértük a kulcsom, majd fel a kilencedik emeltre. Csak betettük a bőröndöm, és vissza is mentünk az étterembe. Farkaséhes voltam, a gépen nem tudtam enni. A bejáratnál Jaime magához vont, ölelkezve mentünk tovább az asztalig, ahol a szerelőkön és Franz Toston kívül Christian Horner is ott ült. Egy fél pillanatra leblokkoltam. Úgy éreztem, mintha a vesztőhelyre igyekeztem volna, Jaime viszont nyugodt volt, ami erőt adott. Ekkor pillantottak meg minket. Először csak a szerelősrácok, majd döbbenetüket észlelve a két csapatfőnök is. Némaság és meglepett tekintetek. Az asztalnál mintha megállt volna az idő, míg leültünk a két üres helyre.

— Szép napot! Remélem, nem sok dologról késtem! – szólaltam meg, mosolyt erőltetve arcomra. Kínos. Franz Tost megköszörülte a torkát, és nem épp szeretetteljes tekintetet vetett ránk. Nagyon kínos!

— Természetesen nem! Holnap kezdődik a munka, épp jókor érkeztél! – szólalt meg Mr. Horner fesztelenül. Ez volt az a pillanat, mikor az eddig csendben figyelő alkalmazottak között ismét megindult az eddigi, jó hangulatú társalgás. Én is kifújtam a levegőt – persze észrevétlenül –, és Jaime megszorította az asztal alatt a kezem. Mr. Tost vetett egy pillantást Hornerre, majd figyelme visszafordult az előtte lévő étel felé, s az ebéd alatt nem is szólalt meg többet, csak, ha Horner kérdezett tőle valamit. A dolgok visszazökkentek a megszokott kerékvágásba. Christian Horner „áldását” adta ránk.

A szombat a kocsi bemutatásával kezdődött. Kiállították a főtérre, majd délután Jaime ment vele pár kört az elkerített úton, a nézők nagy örömére szinte méterenként pörgetve a járgányt. Én végig a színfalak mögött üldögéltem, a jó hűvösben, jeges teát iszogatva, vagy fagyit nyalva.

— Ugye, tudod, hogy ez irtó szemét dolog? – kérdezte Jaime, mikor az overallt húzta fel megára, amit én fagyizva figyeltem. A srácok már összeszerelték a Toro Rossot, üzemkészen várt a kigördülésre.

— Csak nem kérnél? – húztam az agyát, nagyot harapva a jégkrémből.

— Na, megállj! – termett előttem, és magához rántott egy szenvedélyes csókra. Percekig faltuk egymás ajkait, teljesen megfelejtkezve a külvilágról.

— Nem szeretnék zavarni, de indulnod kellene, Jaime! – figyelmeztette Victor, az egyik szerelő; mire szétrebbentünk. Figyeltem, ahogy beszáll a kocsiba, majd dob egy csókot.

— Vigyázz magadra! – adtam egy puszit a bukójára, mire ő felmutatta a hüvelykujját, majd elhátráltam, hogy elindulhasson.

A vasárnapot szántuk a parti száguldozásra, és a fotózásra. Láblógatva követtem a szememmel a hatalmas úthengert, ahogy a pályát készíti elő Katalánom számára.

— Biztos, hogy nem fogod elásni a kocsit? – néztem a hátam mögött ülő Jaimére.

— Kössz, hogy így bízol bennem! – vágott egy fintort.

— Jajj, tudod, hogy nem úgy értettem! – visszakoztam egyből rémülten.

— Persze, hogy tudom! – vigyorodott el, végigsimítva az arcomon.

— Ez gonosz volt! – fordultam előre.

— Szeretlek, Kis Butám! – súgta a fülembe. A leheletét éreztem a nyakamon, amitől megborzongtam. A mondat után belecsókolt a nyakamba. – Repülök Hozzád vissza! – kászálódott le mögülem, és ült be a „START”-nál álló Red Bullba.

Lefilmezték, ahogy száguldozik, miközben én idegességemben a körmöm rágtam. Mondták, hogy több mint 150 km-rel is mehet. Ha aszfaltcsíkon vezetett volna, nem érint meg, hiszen néha a dupláját is eléri, de ez homok volt.

— Ne aggódj! Nem lesz baja! – tette a vállamra a kezét Horner.

— Tudom – sóhajtottam. – De attól még féltem őt.

— Ahogy mindenki más. Igazán szépek vagytok együtt!

— Köszönöm, Mr. Horner! Kár, hogy ezt nem mindenki gondolja így – jegyeztem meg a Toro Rosso nagybecsű csapatfőnökére utalva. Ő még mindig elég ellenségesen szokott méregetni.

— Először is, a nevem Christian. Franznak pedig adj egy kis időt! Csak annyi baja van veled, hogy a nagybátyád McLarenes.

— Gondolom, nem ő lesz az egyetlen, aki kémkedéssel vádol. Felkapaszkodott ribanc leszek a szemükben.

— Csak, ha hagyod! – figyelmeztetett. – Lehet, hogy eleinte ezt sugdossák majd, de ha nem vagy kemény, elbuksz! Ezt egyikőtök sem érdemli meg, és csalódnék benned!

Néztem, ahogy Jaime távolodik, majd megáll a kocsival, és eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy a firkászok és egyéb hiénák tönkretegyék a boldogságom.

Míg Jaime interjút adott, engem a kocsival fotóztak. Az első, vagy hátsó kerekéhez ülhettek, elé, vagy mögé állítottak. Jaimét is odaállították; a Red Bull mögött, a kocsira támaszkodva figyelt engem, aki a versenygép előtt álltam. Végül csak Jaimét fotózták.

Este vacsorázni mentünk Jaimével, majd fáradtan estünk vissza a szállodába. Kikértük a kulcsainkat, és már fenn is voltunk.

— Mi lenne, ha nem a te szobádba mennél be? – húzott magához Jaime egy szenvedélyes csókra.

— Talán a folyósón aludjak? Vagy Hornernél? – húzódtam el kuncogva, de rögtön vissza is rántott. Az egyik kezével elengedett, matatott valamit az ajtónál, s amint az kinyílt, behúzott rajta. Megfordulva dőlt az ajtónak, én pedig kérés nélkül simultam hozzá egy újabb, éhes csókra. Ujjaimat a hajába fúrva húztam még közelebb. Percekig múltán húzódtunk el, mikor már minden levegőnk elfogyott.