A napok egymásba folytak. 110%-on pörögtem végig, a lányokkal átismételtük a tételeket, majd hétfőn le is feleltem, ezzel túlesve az érettségi herce-hurcáján. Magyarból Ady és a nonverbális jelek igazán könnyűek voltak, töriből a Kiegyezés mindig is a kedvencem volt. Szerdán került sor a bizonyítványok osztására, Mindenből ötössel mentem át, kivéve a matek négyest. Magyarból és angolból dicséretet is kaptam. Ez után beültünk a kedvenc kávézónk teraszára, és megnéztük a Spanyolország-Svájc meccs végét. Este bankett, ahol minden fiatalabb tanárunkkal koccintottunk, majd péntek délután pedig egy volt tanárnőnkhöz utaztunk, és végig szórakoztunk az éjszakát, hajnali öt-hat körül értünk haza.

Minden jó és boldogság ellenére a Magyarországon töltött napok alatt furcsán tompa voltam, sokkal hamarabb fáradtam el, mint az tőlem megszokott volt. Mindezt az elmúlt napok nyüzsgésének tudtam be, így nem foglalkoztam vele. Több friss gyümölcsöt ettem, és a kimerültség lassan el is múlt, alig hagyva nyomot.

Természetesen nem múlt el nap úgy, hogy ne beszéltünk volna Jaimével, akár két órát, akár két szót, ez azonban nem volt ugyanaz, mintha találkoztunk volna. Iszonyúan hiányzott, és már alig vártam a viszontlátást, amire végül kedden került sor.

A gépem háromkor indult Barcelonába, és két és fél órával később, majd’ egy hónap után magamhoz ölelhettem Kedvesem. Szenvedélyes, szerelmes csókban forrtunk össze, amelyben benne volt a hiány, a távolság és a várakozás feszültsége, valamit a viszontlátás öröme.

— Szeretlek! – motyogtam a számba Jaime, mire elnevettem magam, így csókunk meghatározhatatlan valamibe torkollt.

— Szeretlek, Jaime Alguersuari! – vigyorogtam, és amilyen erősen csak tudtam, magamhoz szorítottam.

— Khm, ne itt essetek egymásnak, ha lehet! – köszörülte meg a torkát Marta, aztán testvérien megölelt. – Anya palacsintával vár, úgyhogy siessünk, mielőtt kihűlne. Meg talán a meccs végére is visszaérünk.

— Tőlem mehetünk. Megéheztem a repülőn – vigyorogtam, miközben visszaálltam Jaime mellé, aki átölelte a derekam.

— Carmenék tudják, hogy mi… - kérdeztem, mikor már a fekete Seatba szálltunk be.

— Igen, Marnak eljárt a szája.

— Most mit vagy úgy oda, véletlen volt!

— Nem lényeg. Te szüleid mit szóltak? – nézett rám a visszapillantó tükörből, mivel Martával hátul ültünk.

— Jól fogadták. Elfelejtettem, hogy Apa nézi a futamokat, láttak a tévében. Otthon a sajtót is foglalkoztatja a dolog, de egyelőre még nem keresnek.

— A spanyol lapok is szeretnének interjút. Egynek legalább adnunk vagy adnom kellene. Daníela szerint akkor az érdeklődés is csitulna.

— Kellek hozzá én is?

— Nem, megejthetem egyedül is, csak nem akartam nélküled dönteni.

— Fogalmam sincs. Daníela javasolt valamit?

— Szerinte jó fogás lenne, ha ketten nyilatkoznánk.

— Ja, pláne, hogy különbözőt mondanátok – kotyogott közbe Marta. – De amúgy szerintem is együtt kellene eléjük állnotok. Dobtok néhány rózsaszín, csöpögős mondatot, és kész, rágódhatnak rajtuk.

— Még ma, vagy mikor?

— Valenciában. Szólok Danínak, hogy az egyik interjút szervezze úgy, hogy te is jössz.

Időközben megérkeztünk a házhoz. Jame leparkolt, majd a bőröndömet a csomagtartóból kivéve indultunk a már ismerős bejárat felé. Pár méterre jártunk az ajtóból, mikor az idősebb Jaime kinyitotta azt.

— Annabelle! Üdv újra!

— Jó napot, Senor! – mosolyogtam a férfire, mire ő megölelgetett.

—Csak úgy ragyogsz! Akárcsak Jameson!

— Apa!

— Jól van, jól van, gyertek! – hívott beljebb, és bevezetett. Az előszobában levettük a cipőket, majd tovább mentünk a nappaliba.

— Ki nyert? – tudakolta meg Jame, és leállt a kanapé – és apja – mögött. A tévében már reklám ment.

— Dél-Afrika, kettő-egyre. Uruguay pedig egy-nullra.

— Pazar. Felviszem a cuccod – adott egy röpke csókot, és elindult a lépcső felé, míg Marta továbbhúzott a konyhába.

— Megjöttünk! Segítsek még sütni?

— Inkább teríts meg! Szervusz, Annabelle! – ölelgetett meg Carmen is. – Olyan sápadt vagy, minden rendben?

— Persze, csak kicsit elfáradtam – mosolyodtam el. – Mit segítsek?

— Semmit, Aranyom. Ülj le, és vegyél egy palacsintát! – terelt az egyik szék felé, én pedig készségesen nyúltam a tányérokhoz. – Van itt fahéjas, lekváros, mindenféle, a sütőben bent van a töltött palacsinta, eredeti, Katalán – kacsintott, majd visszatért a mosatlanhoz.

— Hm, Anya, isteni illatok, mint mindig! – szimatolt a levegőben a visszatérő Jaime. Lehuppant mellém, és elvett egy palacsintát. – Az én szobámban van a cuccod – közölte két falat között.

— Mikor indultok Valenciába? – kérdezte az idősebb Jaime.

— Holnap, tízkor.

— Jó tudni – vigyorodtam el.

— Alig jössz haza, már mész is? – méltatlankodott Carmen.

— Anya, örülj, hogy egyáltalán haza jöhettem! Majd jövő héten többet leszek itthon.

— Persze, mindig ezt mondod, aztán hol itt edzel, hol ott kevered a zenét.

— De te akkor is pontosan tudod, hogy imádlak! – sétált az anyjához, és puszilta meg, aztán felhúzott a székről. – Kimegyünk a teraszra?

— Persze.

A két nagydíj között az udvart valahogy hanyagoltuk, így ez a hely viszonylag új volt számomra, csupán az erkélyről láttam. Hatalmas terület, begyepesítve, rengeteg mediterrán virággal. Az ajtón kilépve asztal fogadott székekkel, valamint egy pad is pihent a tető alatt, amit oszlopok tartottak, ezek közül kettőre egy vitorla volt kifeszítve, hogy árnyékot adjon.

A padon foglaltam helyet, míg Szerelmem kicsit átrendezte a teret, és az asztalt elénk húzta, aztán gyümölcsöket hozott ki egy tálban. Ez után ült csak mellém, s kényelmesen elhelyezkedve szemezgettünk, és élveztük a meleget és egymás társaságát.

— Magyarországon most hosszú ujjúban tudnánk így pihenni. Sokkal hűvösebb van, mint az átlag – jegyeztem meg.

— Itt sem az a hű-de-nagy-meleg van, mint máskor. De nem is baj. – kivett egy szem meggyet, majd a szám elé tartotta. Belementem a játékba, és bekaptam a gyümölcsöt, s ezt még jó darabig folytattuk, sárgadinnyével, cseresznyével. Végül már nem is ültem, mint inkább feküdtem, a fejem Jaime ölében pihent, Kedvesem pedig a póló alatt a hasamat cirógatta. Élveztem a meleget és a kényeztetést, és észre sem vettem, hogy elalszok.

Meg akartam fordulni, de a karok megakadályoztak. Szerencsémre, ugyanis könnyen a földön találhattam volna magam. Még mindig kint voltunk a teraszon, de már kezdett sötétedni.

— Elaludtam? – ültem fel, és dörzsöltem meg a szemeim.

— Igen – adott egy csókot Jame.

— Szeretlek! – mondtam még mindig csukott szemmel. – Mennyi az idő?

— Nyolc lesz. Lassan bemehetünk, kezdődik a meccs, aztán vacsi.

— Oké. Csak adj még egy csókot! – húztam vissza, aztán elégedetten sóhajtottam fel. – Most már mehetünk.

— Annabelle, szereted a focit? – kérdezte a konyhában ügyködő családfő.

— Ha nem is értek hozzá teljesen, de nézni mindenképp jó, pláne a VB-t.

— És kinek szurkolsz? – összevigyorogtunk Jamevel. Vele erről már beszéltünk, így pontosan tudta a választ.

— Ha a magyarok nem játszanak, akkor természetesen Spanyolországnak – léptem mellé, és nyitottam ki női praktikával a makacs popcornos csomagot, amivel nem bírt.