Arra ébredtem fel, hogy eszméletlenül melegem van, le vagyok izzadva, a ruhám, meg az ágyneműm rám van tapadva. Zihálva vettem a levegőt, és gyorsan lerúgtam magamról a takarót. Ekkor vettem észre, hogy már nem ölel át senki. Üres volt az ágy mellettem. Mint akibe villámcsapott, azonnal felültem.

-          Kimi! – kiáltottam fel.

Hol van? Megint elment? De miért? Kétségbeestem.

Kimi….

A szobában csendes félhomály uralkodott.

Az ajtó felőli falnál, pedig egy nagyobb kupac elkezdett mozgolódni.

-          Mi az Isten ez? –kérdeztem magamtól.

Felkapcsoltam a kis éjjeli lámpát.

-          Naaaa! – morgott a kupac megtestesítője, nevezetesen Seb. - Ki kapcsolta fel a lámpát? – kérdezte mérgesen, és dörzsölgetni kezdte a fejét. Majd feldagad, csipás szemekkel, kócos hajjal, és gyűrött arccal rám bámult.

-          Felébredtél? Jobban vagy? –kérdezte kómásan.

-          Arra ébredtem, hogy rohadt meleg van. Te miért fekszel a padlómon? –érdeklődtem.

-          Rám vagy bízva.

-          Rád vagyok bízva mi vagy te őrség?

-          Ahha. – morogtam álmosan, nagy nehezen feltápászkodott.

Egy pár párnát, és egy takarót láttam a földön. Biztos marhára kipihente magát a földön ülve.

-          Ki bízott meg? – érdeklődtem élénken.

-          Kimi. Mikor megjöttem melletted feküdt, fél éjszaka itt ültünk az ágyadnál, aztán elküldtem pihenni, mert egyre szarabbul festett. Mégsem kéne visszakerülnie a kórházba. Úgyhogy a másik szobába alszik. Én meg letelepedtem itt.

-          Szóval elzavartad Kimit? – viccelődtem.

-          Nem. Csak élénken meggyőztem.

-          Élénken?

-          Kisebb vitában.

-          És én ezt átaludtam? Kár. - mondtam bánatosan.

-          Nagyon ki voltál ütve. Alig bírtam Kimit rávenni, hogy pihenjen pár órát.

-          Azt hittem elment.

-          Áhhh, atombombával se tudtam volna elmozdítani.

Mosolyogva visszadűltem az ágyamba.

-          Akkor most ki vagytok békülve? –érdeklődött Seb a takarómat fixírozva.

-          Nem tudom. Azt hiszem.

Kérdőn nézett rám.

-          Mit mesélt neked?

-          Mindent. Hogy be volt rúgva, hogy leordította a fejed, meg hogy megpróbált felpofozni, hogy a részegségből magadhoz térj, aztán leesett neki, hogy nem vagy berúgva, vagy csak beteg. Meg, hogy elviharzott, mikor közölted, hogy én jövök. Ő meg vagy egy órával később visszacsörtetett a telefonjáért. A többit meg tudod.

-          Igen….A pofon nagyon is dereng…..- aggódva néztem Sebre.

-          Mi az?

-          Csak hogy felpofozott…..

-          Erre mit mondjak, nincs rá mentség, de a tudta vigasztaljon, hogy szép kék a szeme alatt!

-          Felképelted? –kérdeztem döbbenten.

Seb elvigyorodott.

-          Én inkább úgy mondanám, törlesztettem.

-          Sebastian a hős lovag! – mondtam mosolyogva.

-          Az persze. –morogta gúnyosan.

Össze ráncoltam a homlokom.

-          Mondtam valami rosszat?

-          Nem. Csak hiába én vagyok a hős, neked az a szeszkazán kell!

-          Nagyon szarul esett, hogy láttad mellém bújva?

-          Írtóra. Azt hittem megölöm. Le akartam cibálni rólad! De álmodban teljesen bele fészkelted magad az ölelésébe, ő meg oltalmazva átkarolt…..Csak a vak nem látta, hogy két szerelmes…

-          Seb…..én ezt….nem így akartam…..- mondtam majdnem sírva.

-          Tudom……Én is hülye voltam…..Ha tegnap nem megyek át, és…. és nem öntöm ki a szívem mint egy kis kamasz….akkor most nem lett volna ez a kavar…..Miért nem tudtam csöndben maradni? Miért nem tudtalak otthagyni? – mondta kezébe temetve az arcát.

-          Gyere! – mondtam csendesen és átöleltem.

Ő meg csak sírt, és már én is pityeregtem.

-          Nincs semmi baj Seb….Hallod? Valahogy majdcsak rendben lesznek a dolgok...

-          Kimi miattam utál!

-          Nem! Kimi azért utál, mert hülye módon, ugyanazzal a módszerrel, akartam megoldani a problémát, mint ő…..Másnál kerestem vigaszt…aki pont a legjobb barátja….

-          Én is mondhattam volna neked nemet, lehetett volna több eszem….

-          Hát igen. Mindkettőnknek lehetett volna….Főleg nekem…..De ezen már kár rágódni…Akkor is tudtuk, hogy megfogjuk bánni….Sajnálom…..

-          Mit?

-          Hogy miattam haragban vagy a legjobb barátoddal….És hogy fájdalmat okoztam….

-          Tudom….Én is…..

Megsimogattam Seb vállát, és ekkor láttam meg az ajtóban, félig sötétben Kimit.

Úgy állt ott mint valami kísértet.

Jaj ne!  Picsába! Most megint benne vagyunk mindketten a szószban!

-          Kimi….- nyögtem ki.

Finoman eltoltam Sebet, és meredten bámultam az ajtót. Seb először értetlenül nézett, majd megfordult.

Láttam, hogy ledöbben.

-          Kimi….ez nem az …..

Kimit belépett a szobába, de az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

-          Örülök, hogy végre döntöttél….- mondta nekem címezve csendesen.

-          Mit hallottál? –kérdeztem félve.

-          A lényeget….

Seb felállt, és oda ment Kimihez.

-          Sajnálom…. haver….Azt hiszem, megérdemelnék egy jó nagy verést….- mondta Seb csendesen.

-          Talán veled tényleg boldog lehet…..- közölte és sarkon fordulva kiment.

Sebbel egymásra néztünk.

Nem, a lényeget nem hallotta, csak a végét.

Seb utána ment, és hallottam, ahogy a másik szobába vitatkoznak valamin.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és a falnak támaszkodva elértem, az ajtót, ahol bekapaszkodtam a félfába.

Kimi akkor jött ki a nagyszobából, nyomában Sebbel.

-          Te miért nem fekszel? – tört ki Sebből.

-          Seb kérlek! – pirítottam rá. – Kimi! Én szeretlek!

-          Tudom….- mondta csendesen.

-          Tudod??? –kérdeztem zsibbadtan.

-          Igen… De Seb mellett igazán…

-          Szarok Sebre! Én téged szeretlek te tuskó!- hoppá. - Bocs Seb!- mondtam bűnbánóan.

Legyintett, hogy mindegy.

-          Az istenért, hiszen megvertelek! Neked nem egy ilyen utolsó, aljas…

-          Elég! Szerinted az Indyben, nem pofoztak fel? Villeneuv volt az első a sorban! És voltak még páran!– toppantottam dühösen. – Szeretlek nekem te kellesz, és pont. Nem érdekel az önmarcangoló dumád, amit egyébként nekem lenne több jogom előadni. Arra válaszolj, hogy szeretsz e még, annak ellenére, hogy lefeküdtem Sebbel? – alig tudtam Kimi szemébe nézni, és szívesen eltűntem volna húsz méterrel a föld alá, mert nagyon szégyelltem magam.

-          Nem. – mondta a padlót fixírozva.

-          A szemembe mond! Ennyit megérdemlek! – csökött szamár.

Rám nézett, az arca rezzenéstelen volt.

-          Nem…- mondta csendesen.

Behunytam a szemem, és éreztem, hogy potyognak a könnyeim.

-          Értem…

Kimi elindult az ajtó felé, de Seb csak állt döbbenten, hol Kimit, hol engem bámulva.

-          Miért csináljátok ezt? –kérdezte csendesen, de az ő könnyei is potyogtak. – Nem elég hogy egymást tönkre teszitek a hülyeségeitek miatt, de engem is muszáj?

Visszarántotta Kimit az ajtóból, aki lendülettől a földön kötött ki.

-          Szeretem Angiet! Bármit megtennék érte, de neki mégis te kellesz! Csak te vagy olyan idióta, hogy azt hiszed nem vagy elég jó neki!

-          Seb ez nem…- kezdte volna Kimi.

-          Most én beszélek! – ordított Kimire.

Mindketten döbbenten néztünk Sebre.

-          Szeretitek egymást, és szenvedtetek is érte, úgyhogy legyetek már együtt boldogok, mert így én sem tudok tovább lépni! Ha látnám, hogy Angie boldog és nincs esélyem, akkor én is túljutnék ezen az egészen. Szedd össze magad, hogy mindenki szerint is méltó legyél Angiehez! – kiabálta Kimi arcába.

Majd megfordult, és rám nézett.

-          Ha bármi kell akkor hívj!

Bólintottam. Seb pedig kiviharzott.